A világ lassan tért vissza Katyához, mintha mély álomból ébredne fel, ahol mindent köd és csend borított.
Az első, amit érzékelt, a feje fölött húzódó vakítóan fehér mennyezet volt – elmosódott, mozdulatlan háttérként.
A zajok apránként szivárogtak vissza: gépek monoton kattogása, halk beszélgetések, surranó ruhák nesze. A gondolat lassan formálódott benne: „Hol vagyok?”
Az emlékei, akár üvegszilánkok, villantak fel: csúszós út, szemből érkező fényszórók, egy hirtelen csattanás…
Amikor megpróbált mozdulni, testét átható fájdalom szorította le, és egy halk nyögés hagyta el ajkát – ezzel felkeltve valaki figyelmét.
„Ébred! Doktor úr, jöjjön gyorsan!” – szólt egy nő, hangjában pánikkal kevert reménységgel.
Katya küzdött a fókuszért, és végül ismerős arcot látott a homályon át: Valentina Petrovna, az anyósa, aki korábban mindig távolságtartó és rideg volt, most megtörtnek, kimerültnek tűnt.
A szeme vörös volt a sírástól, hangja megremegett: „Katya, drágám…”
Ez a megszólítás soha nem hagyta el korábban a száját.
Három év házasság után a viszonyuk távolságtartó maradt – Valentina mindig is kritikus volt: lenézte Katya egyszerűségét, túlzott önállóságát, és hiányolta a „megfelelő” viselkedést.
Ekkor lépett be a szobába az orvos és a nővér. A doktor mosolygott:
„Na, végre köztünk van a mi szépségünk! Hogy érzi magát?”
Katya kiszáradt ajkakkal próbált válaszolni, de csak köhögés jött ki. A nővér vizet nyújtott, segítve néhány korty lenyelését.
„Borzasztóan…” – suttogta Katya végül.
„Ez teljesen érthető, Jekatyerina Alekszejevna – több belső sérülés, komoly agyrázkódás, kritikus állapot. Négy napig lebegtél élet és halál között. Egy hajszálon múlott minden.”
A múlt most kezdett helyére kerülni: az esős út, a szemből jövő fényszórók, a kormány feletti kontroll elvesztése…
„És… Andrej?” – kérdezte Katya, most először érzékelve férje hiányát.
A szobát hirtelen csend töltötte be. A jelenlévők összenéztek. Végül Valentina halk hangon szólt:
„Doktor úr, megtenné, hogy magunkra hagy minket egy percre?”
Az orvos bólintott, de figyelmeztetett: „Röviden – szüksége van a pihenésre.”
Miután kimentek, Valentina az ágy szélére ült, tekintetében küzdelem tükröződött.
„Katya… valamit el kell mondanom.”
Röviden elhallgatott, majd újra megszólalt:
„Andrej… már fél éve kapcsolatban van Vera Nyikolajevával. A baleset előtt akart veled beszélni erről.”
Katya dermedten hallgatta, nem akarta elhinni.
„Ez valami rossz tréfa?” – kérdezte alig hallhatóan.
„Bárcsak az lenne” – sóhajtotta Valentina.
„Be kell vallanom… sokszor voltam igazságtalan veled. Sőt – én magam segítettem szétzilálni a házasságotokat.”
Katya arca megrándult. A hónapok óta érzett bizonytalanság most értelmet nyert. Az elhidegülés, az elhallgatott beszélgetések, a megkésett hazajárások…
„De miért?” – kérdezte halkan.
„Mert azt hittem, tudom, mi jó a fiamnak. És ostobán nem akartam látni benned az értéket, amit képviselsz.”
„És szerinted most… van bennem érték?” – kérdezte Katya, szinte keserűen.
„Sokkal több, mint gondoltam. Te hűséges vagy, őszinte és bátor. És ezt csak most láttam meg, amikor napokon át az ágyad mellett virrasztottam, könyörögve, hogy túlélj – csak hogy elmondhassam: sajnálom.”
Az árulás fájdalma és az őszinte bocsánatkérés meglepő egyveleget alkottak Katya szívében.
„És Andrej…?” – kérdezte újra.
„Itt volt az első nap. De nem tudott maradni. Azt mondta, nem bírja, hogy ’kettészakad’.”
„De egy férj nem szakad ketté, mikor a felesége élet és halál közt lebeg” – felelte Katya halkan.
„Igazad van” – mondta Valentina, és lehajtotta a fejét.
Katya becsukta a szemét. Érezte, hogy valami végleg véget ért benne – ugyanakkor egy furcsa nyugalom is elárasztotta.
„Már hónapok óta sejtettem, hogy valami nincs rendben. De mindig próbáltam mást hinni.”
„Ez nem butaság – ez hit volt. Hittél a családotokban. És ezért tisztellek.”
Katya először nem ellenséget látott az anyósában, hanem egy törékeny, bűnbánó embert.
„És most?” – kérdezte csendesen.
„Most felépülsz. És ha megengeded, segítek neked ebben.”
„Miért?”
„Mert tartozom neked. És… mert fontos vagy nekem. Fontosabb, mint valaha gondoltam volna.”
Katya nevetett – halk, tiszta nevetés volt, amit régen érzett utoljára.
Egy hónappal később, az őszi nap fényében Katya a kórház kertjében üldögélt. Valentina egy termoszt nyújtott felé:
„Meleg tea. Nehogy megfázz.”
„Köszönöm” – mosolygott Katya.
Kapcsolatuk megváltozott. Valentina naponta látogatta, hozott ennivalót, könyveket, és segített a gyógytornában. Esténként hosszasan beszélgettek.
„Ma hívott Andrej” – jegyezte meg Valentina.
„Mit akart?”
„A hogyléted felől érdeklődött. Találkozni szeretne.”
Katya csendesen elmosolyodott.
„Egy hónapja még sírtam volna emiatt. Most… teljesen hidegen hagy.”
„Ez jó jel” – bólintott Valentina.
„Ez azt jelenti, hogy gyógyulsz.”
„Amúgy Vera otthagyta – talált magának egy gazdag üzletembert.”
Katya egy pillanatig hallgatott, majd megkérdezte:
„És szerinted érdemel második esélyt?”
„A fiam ostoba” – válaszolta az anyósa egy kis szünet után. „De ezt neked kell eldöntened.”
„Képzeld, elhatároztam valamit” – mondta Katya egy idő után. „Hazaköltözöm. A szülővárosomba. Újrakezdem az életem.”
„Megértem” – bólintott Valentina.
„Szeretném, ha te is jönnél. Legalább egy időre.”
Az asszony meglepetten nézett rá:
„Tényleg így gondolod?”
„Igen. Szükségem lenne rád. És talán neked is jót tenne.”
Valentina szemében könnyek csillogtak, de mosolygott:
„Lehet, hogy a legnehezebb idők hozzák el a legszebb kezdeteket.”
„Eljössz velem?” – kérdezte Katya.
„Igen” – felelte halkan.
A nap már lemenőben volt, a kertet meleg színekbe öltöztette. Két nő – már nem csak rokonok, hanem szövetségesek – csendben figyelték az eget.
„Csak még egy percet maradjunk” – kérte Katya.
„Emlékezni akarok erre a pillanatra.”
„És én is” – felelte Valentina.
A nap lenyugodott. A sötétben azonban egy új nap ígérete pihent.