A férfi a járdán ült, vállait egy piszkos takaró takarta.
Hajléktalan volt. Senki sem tudta a nevét – mindenki csak „öreg Silasnak” hívta.
A legtöbben elmentek mellette, mintha ő csupán a város egy megszokott része lenne.
De azon a hideg reggelen egy gyönyörű nő állt meg előtte.
A teste köré simuló ruha kiemelte vékony alakját, magas sarkú cipője határozottan koppant az aszfalton.
Hosszú haja lobogott a szélben, és illata olyan volt, mintha egy másik világból érkezett volna.
Silas bizalmatlanul felnézett.
– Nincs apróm – motyogta, próbálva elkerülni a nő pillantását.
A nő elmosolyodott, és mosolya ítélkezés nélküli volt.
– Nem apróért jöttem. Ebédre szeretnélek meghívni.
Silas keserűen elmosolyodott:
– Remek. Miután vége az elnöki bankettnek, egy desszert biztos jól jönne. Most pedig hagyj békén.
A nő nem mozdult. Csak nyújtotta felé a kezét.
– Kérlek. Gyere velem.
Egy közterület-felügyelő, aki távolról figyelte őket, közelebb lépett.
– Minden rendben, hölgyem?
– Igen – válaszolta a nő halkan, de határozottan.
– Csak ebédelni szeretnék ezzel az úrral. Az őr felismerte őt.
– Biztos benne? Ő Silas. Régóta itt van. Nem rossz ember, de… bonyolult eset.
A nő bólintott:
– Pont ezért.
Silas, akarata ellenére, engedett.
A háromuk belépett egy elegáns étterembe, amelyet tágas ablakok és elegánsan öltözött pincérek díszítettek.
Rögtön odalépett hozzájuk a menedzser.
– Elnézést, hölgyem, de ez az ember… nem biztos, hogy itt lehet… elrontaná a hangulatot. A nő szilárd jósággal nézett rá.
– Ismeri az Allure & Co. céget?
A menedzser megdermedt.
– Természetesen… az egyik legnagyobb ügyfelünk.
– Remek. Én vagyok Elena Diniz, az ügyvezető igazgató.
A menedzser arca elsápadt.
– Elnézést… nem tudtam… A nő egy enyhe biccentéssel félbeszakította.
– Most már tudja. És remélem, hogy egy dolgot még megjegyez: az emberséget nem az határozza meg, hogy ki lép be az ajtón, hanem az, hogyan bánunk vele, amikor távozik.
Leültek az asztalhoz. Öreg Silas némán ült, nem tudta, hová tegye a kezét.
Elena a szemébe nézett.
– Nem emlékszel rám?
Silas hunyorított.
– Nem… a hangja ismerős, de… A nő ismét elmosolyodott.
– Húsz évvel ezelőtt ide, ebbe az étterembe jött be egy éhes kislány.
A sarokban ült, dideregve a hidegtől, és nem mert semmit kérni.
Akkoriban te voltál a pincér. És te voltál az egyetlen, aki észrevett.
Silas megdermedt.
– Ennivalót hoztál nekem, amit a konyhán rejtettél el. A borravalódból fizetted ki.
És azt mondtad: „Ma én fizetek. De ne feledd: csak menj tovább.”
Silas lehajtotta a fejét.
Lassan könnyek gyűltek a szemébe.
– Az te voltál?
– Igen. És most itt vagyok… hogy emlékeztesselek: a jótetteinket, még ha mi magunk el is felejtjük, Isten nem felejti el.
A nő elővett egy borítékot a táskájából.
– Itt egy cím. Keresd meg Murilo urat. Már vár rád.
Ott van egy tiszta szoba, meleg fürdő és egy új esély.
Silas csendesen sírt.
– Miért…? Miért teszed ezt értem?
Elena gyengéden megszorította a kezét.
– Mert te már megtetted értem. És mert… nem felejtettem el annak az ételnek az ízét, és azt a méltóságot, amellyel akkor fogadtál engem.
Mielőtt elment volna, a nő az őr felé fordult, és azt mondta:
– Köszönöm, hogy hagyta ezt megtörténni. Az őr meghatottan elmosolyodott:
– Hölgyem… én tartozom önnek köszönettel. Most tanúja lehettem egy csodának.