Egy alma kettétört – és az életük újraindult
– Talán ez egy jel? – suttogta Mária, miközben megállt a kiskapunál. Egy alma, frissen lehullva, pontosan elé esett, és két részre hasadt.
Miklós némán felvette mindkét darabot. Az egyiket átnyújtotta a feleségének. A tekintetében több volt, mint bármilyen kimondott szó.
Hatodszorra is kudarc. Hatodszor tört össze a remény.
De most nem jöttek könnyek. Csak a sziklaszilárd elhatározás.
– Holnap bemegyünk a városba – mondta Mária, ahogy belekóstolt az almába. – Meglátogatjuk az árvaházat.
A házuk egy kis domb tetején állt, fák ölelésében, melyek nyáron méhekkel zsongtak, télen pedig hóval takaróztak. Két szintes, faragott ablakkeretes, széles verandával – nem csupán otthon, hanem élő társ volt számukra, amely együtt lélegzett velük.
– Biztos vagy ebben? – kérdezte Miklós, miközben megsimította az öreg almafa kérgét.
Mária bólintott. Félévvel ezelőtt kapták meg a végleges diagnózist: saját gyermekük nem lehet. De a fájdalom helyére egy mély, halk béke költözött. Mintha az élet azt súgta volna: ez nem vég, hanem kezdet.
Másnap reggel elindultak az öreg kék kocsijukkal, mezőkön, kanyargós utakon át. Mária az ablakon nézett kifelé, ajkai hangtalanul mozogtak. Miklós tudta, nem szavakat mond – a szívével imádkozik.
Megfogta Mária kezét.
– A vér nem döntheti el, honnan jövünk. De a lélek mindig tudja, hová tartozik.
Az árvaház meleg fénnyel és süteményillatú levegővel fogadta őket. Tiszta volt, rendezett, de a falakból csendes szomorúság áradt – mintha emlékeznének minden gyermeki könnyre. Az igazgatónő, egy fáradt mosolyú asszony, bevezette őket a játszószobába.
– Ne várják, hogy rögtön kialakul a kapcsolat – figyelmeztette őket. – Van, ami csak a tizedik pillantásra születik meg.
Aztán történt valami váratlan.
A sarokban, kissé elzárva a többi gyerektől, egy kislány ült. Apró, vékony, de olyan komoly arccal, mintha tudta volna: most valami nagy dolog történik.
Rajzolt. A ceruza határozottan siklott a papíron. A nyelve kilógott a szája szélén – mint minden igazi kis művésznél.
– Ő Liza – mondta halkan az igazgatónő. – A szüleit sosem találták meg. Zárkózott, magának való kislány.
Mária letérdelt mellé. A kislány felnézett. Az asszony mozdulatlanná dermedt. Ebben a tekintetben valami ősi, ismerős lüktetett.
– Mit rajzolsz? – kérdezte Mária.
– Egy házat – válaszolta Liza halkan. – Van kéménye. És madarak repülnek körülötte. A boldogságot hozzák. Egy könyvben olvastam.
Mária szíve megpendült. Kinyújtotta a kezét. A kislány habozott, majd finoman beletette a kis tenyerét.
– A mi udvarunkban is vannak madarak – mondta Miklós, aki közben melléjük guggolt. – És méhek is. Mézet készítenek, de néha meg is csípnek.
– Miért? – kérdezte a kislány.
– Ha bántják őket – felelte. – Mindenkinek joga van megvédeni magát.
Liza elgondolkodva bólintott, majd hirtelen Mária nyakába kapaszkodott. Az asszony megrendült, könny gördült le az arcán.
Kilencvenkét nap telt el. Most újra ott álltak az árvaház bejáratánál. De már nem látogatóként – hanem szülőként.
Liza a lépcsőn állt, régi hátizsákját szorongatva. Nyakában makk alakú medál – ajándék egy idősebb lánypajtástól. Arca izgatott volt és félénk.
– Menj csak, kislányom – súgta az igazgatónő. – És tudd, hogy mindig várni fogunk rád.
Hazafelé szótlan volt. Mikor megérkeztek, a ház előtt megállt.
– Ez… az én otthonom? – kérdezte halkan.
– Most már igen – mosolygott Mária. – És mi vagyunk a családod. Örökre.
Az első éjszaka Liza halkan kopogott az ajtón. Kezében rajz – ház, madarakkal. Az ágyban már helyet csináltak neki. A macska is elfogadta őt, dorombolva bújt mellé.
– Már otthon vagy – súgta Mária, és megsimogatta a haját. – Itt soha többé nem kell félned.
Az évek repültek. Tizenkettő is eltelt, mint egy májusi reggel. Liza már fiatal nő lett. Mézet pergetett az apjával, halkan beszélgettek a kaptárak mellett.
– A méhek érzik, ha nyugtalan vagy – tanította Miklós. – Ha béke van benned, elfogadnak.
– Délután Katához megyek, születésnapja van – mondta Liza.
– Persze – bólintott Miklós. – Csak időben gyere vissza. Anyád valami különlegeset főz holnapra. Hiszen a te ünneped is közeleg.
Este eperrel teli kosarakat szedegettek. A szél levendulát hozott, és Liza megszólalt:
– Anya… művészeti főiskolára szeretnék menni.
Mária csak felvonta a szemöldökét.
– A városba?
– Igen.
– Messze van.
– Két óra. Nem a Hold.
– Tehetséges vagy – mondta végül Mária. – És a tehetségnek ott kell nőnie, ahol fényt kap.
Azon az éjszakán vihar tört ki. Hajnalra minden csuromvizes lett. Hármasban dolgoztak másnap a kerítésen. Liza szegezett, Miklós fűrészelt, Mária igazította a hálót.
És akkor megjelent a szivárvány. Vastag, ragyogó ív az ég peremén.
– Te hoztad a napfényt – mondta Miklós. – Nélküled csak árnyékban éltünk.
A városban mindenki ismerte Liza kézügyességét. A falakon ott sorakoztak a rajzai: emberek, tájak, gondolatok.
Egy napon Katától tudta meg: tanárai benevezték őt egy művészeti pályázatra. Egyetemi ösztöndíj is szóba jött.
Liza hosszú ideig nézte a csillagokat az éjszaka folyamán. Érezte: az útja már nem csak a dombokon át vezet.
Születésnapján új rajzfüzetet kapott. Vastag papír, igazi alkotáshoz méltó. Köszönte. Nemcsak az ajándékot – hanem mindent.
Délután, mikor már mindenki ünnepelt, egy fekete autó gördült be a kapun. Belőle egy nő és egy férfi szállt ki. Elegánsak, idegenek.
– Beszélnünk kell – mondta a nő. – Ez nagyon fontos.
A házban kiderült: tizennégy éve keresik a lányukat. A DNS-teszt igazolta: Liza valójában Aliz.
– Mi nem akarjuk elvenni őt – mondta a nő. – Csak tudni akartuk, hogy él… és boldog.
Liza kiszaladt. Az öreg tölgyhöz ment. Ott találta meg Miklós.
– Nem akarom elveszíteni ezt a családot – suttogta.
– Nem is fogod – felelte Miklós. – De ha akarod, megismerheted a másikat is. Te már teljes vagy. Két gyökérrel. Két otthonnal.
Liza visszatért. A vendégek hallgattak. Azt mondta:
– Nem tudom, kik vagytok. Talán tényleg ti hoztatok világra. De a szüleim… itt vannak. Ők neveltek fel. Ők tanítottak meg szeretni.
A két család nem harcolt. Elfogadták egymást. Idővel barátokká lettek.
Öt év múlva Liza saját kiállítást nyitott a városban. Két fénykép függött a falán: az egyik a falusi házról, a másik egy nagyvárosi kúriáról.
A középső festmény egy tölgyfát ábrázolt, két fészekkel. Az egyikben méhek zsongtak, a másikban városi fények csillogtak.
És közöttük – egy madár. Erős, szabad, két szárnnyal.
Liza a képre tette a kezét, majd így szólt:
– Ez vagyok én. Nem választanom kellett. Hanem megértenem: mindenem megvan. Mindenem, amit a szeretet adott.