Az öreg férfi távozik… Az öregasszony tudta, érezte minden egyes szálában a lelkének, ami összefonódott a férjével. Nyugodtan fogadta, kívülről úgy tűnt, hogy nyugodt. De belül félt, még ha tudta is, hogy nem fog sokáig élni a férje után, egyszerűen nem tudta. Hogyan? Hogyan lehet élni Sáki nélkül, az ő szeretettjével, akivel életük egy volt, és mégis olyan távolinak tűnt. Esik a hó, hiányzik nektek a hó? Ki mondta, hogy az érzések az idő múlásával kihűlnek? A bölcsek könyveiben ezt írják? Ne higgyétek el, semmi nem hűl ki! A lélek még mindig remeg, mint egy madár a szeretett hangjától. Nem vicc, egy egész élet együtt, hatvan év, mit mondhatnál! Olyan közel nőttek fel, annyira összefonódtak, hogy egy percet sem tudtak volna egymás nélkül. Hogyan hagyhatta volna egyedül? Hogyan maradhatott volna itt egyedül? És miért? Miért éljen? Sáki nélkül nincs élet.
Így gondolkodik az öregasszony, miközben egy deszkáról válogatja a dolgokat, és három különböző halomba dobja őket. Az egyik a gyerekeknek, emlékül. Hadd legyen valami, amire emlékeznek az apjukra. A másik a szomszédoknak, és a legkisebb halom, az csak neki, amit addig néz, amíg el nem megy, és emlékezni fog Sáki-ra.
Máriaaa, Máriaaa… – hallja az öregasszony a férje gyenge hangját – Máriaaa!
Jövök, jövök Sáki, jövök, drágám – felállt az öregasszony, kisimította a szoknyáját, és a függöny mögül a férjére nézett.
Felébredtél, Sáki? Akarsz egy kis palacsintát? Akarsz, Sáki?
Máriaaa… – suttogja a férfi, vak szemével tapogatva a plafont – Máriaaa…
Igen, igen, drágám, itt vagyok, itt – megfogja a férje kezét, ami valaha olyan erős volt, mint egy lapát, most száraz és ráncos, az övéihez hasonlóan, amik olyanok, mint egy száraz madár – mi van, mi van drágám, itt vagyok veled?!
Máriaaa, bocsáss meg… Bocsáss meg, Máriám…
Mit mondasz, mit mondasz…
Nem szerettelek… – suttogja a férfi – bocsáss meg… hülye… ha visszafordulhatnék, minden más lenne, Mária…
Na, most hagyd, Sáki. Mit jelent, hogy nem szeretnél engem, szeretettel, a saját módodon szerettél. Különben hogyan éltünk volna együtt hatvan évig? Na, most hagyd abba…
Máriaaa, a gyerekek…
Jönnek, Sáki, jönnek. Küldtem egy táviratot, nem, nem én, a postás Nina írta meg mindent. Mihálynak, Antoninak, Sztóternek és Fóteininek. Este, Sáki, mind itt lesznek. Aludj egy kicsit, aludj, én meg csinálok neked egy kis csirkeleves…
Nem – suttogja – add a kezed, ülj le velem egy kicsit, bocsáss meg Mária!
Soha nem haragudtam, Sáki, soha nem haragudtam. Bocsáss meg nekem, talán nem kellett volna téged megfogni, tartani, mintha megharapnám, talán az életed más lenne, drágám!
Nem, Mária – rázza a fejét a férfi – nem, Mária, úgy tűnik, hogy ez volt a sorsom…
Egy homályos könnycsepp gördül le a férfi szeméből, és lefolyva a ráncos arcán, eltűnik a vöröses, öreg bőrének redői között.
Este, a gyerekek összegyűltek, már majdnem mindannyian vén emberek.
Az öregasszony gondolkodik.
Mihály, az idősebbik, minden hajszála ősz. Megterhelve, komoly, mindig is ilyen volt gyerekként. Az öregasszony egy kicsit fél tőle. Mihály professzor, tudós ember, Athénban él.
Mihály, fiam, már ősz vagy!
Igen, anya, az évek teszik a dolgukat. Már nagypapa vagyok, nem emlékszel, hogy te már dédanya lettél? – néz rá komolyan.
Igen, fiam, hogy ne emlékeznék! Nézd a fényképeket, Tázia, Tázia, aki neked küldte, ott, az üveg asztalon, mindent őrzünk.
Balra az üveg, ott vagyunk mindannyian, ti kicsik, és a szüleink, meg az apánk, ott…