„A férjem unalmasnak nevezett, majd elment – de az új élete nem hozta meg azt, amire vágyott…”
– Tudod, egyszerűen lehetetlen veled együtt élni – mondta András, miközben az ablaknál állt, hátat fordítva Olgának. Sziluettje élesen kirajzolódott az őszi, borús égbolt előtt. – Mindig annyira tökéletes vagy. Annyira kényelmes… mint egy régi, elnyűtt otthoni papucs.
Olga mozdulatlanul figyelte őt a szürke pulóverében. Húsz év alatt ez a látvány vált az estéinek és reggeleinek állandó részévé. Látta, mikor megjelentek az első ősz hajszálak, mikor a testtartása megváltozott. És most azt mondja: lehetetlen vele élni.
– És most? – kérdezte nyugodt hangon, érzelem nélkül.
– Elmegyek. Egy másik nőhöz – vágta rá.
Olga elmosolyodott. Természetesen egy másikhoz. Férfiak sosem csak úgy tűnnek el. Mindig van egy célpont. Egy új arc.
– Még most is… – fordult felé András, a szeme dühösen villogott. – Még most is ennyire hideg vagy! Egyáltalán tudsz te érezni?
– Mit kéne tennem? Térdre borulni? Kitépni a hajam? Könyörögni, hogy maradj?
– Bármit! – szinte felnyögött. – Tudod, mióta találkozgatunk?
– Három hónapja – mondta Olga változatlan nyugalommal.
András megtorpant.
– Honnan…
– Még augusztusban megtaláltam az üzeneteiteket a telefonodban.
– És azóta hallgattál?!
– Mire lett volna jó, ha beszélek róla?
András tekintete elbizonytalanodott. Düh, értetlenség és valami furcsa csalódottság kavargott benne.
– Ez az, ami az őrületbe kerget! Hogy még féltékeny sem vagy!
Olga szívében megmozdult valami. Nem képes rá? Minden álmatlan éjszaka, minden perc, amikor titokban a telefonját ellenőrizte, minden hosszú várakozás a munka utáni hazatérésre… És ő csak hallgatott. Húsz év alatt megtanulta: vannak dolgok, amiket el kell fogadni.
– Lénának hívják – folytatta András, mintha végképp le akarná tiporni. – Teljesen más, mint te. Élénk, energikus. Mellette minden más.
– Természetesen – vonta meg Olga a vállát. – Az új mindig jobbnak tűnik a megszokottnál.
– Már megint ezek a mondataid! – robbant fel András. – Ezek az örök tanácsaid! Egyszerűen lehetetlen veled élni! Mindig ez a nyugodt hang, ezek a bölcsességek…
– Sajnálom, ha csalódást okoztam – sziszegte Olga, majd elindult az ajtó felé.
– Hová mész?
– Boltba. Vacsorához kell valami.
– Most mondtam, hogy elmegyek!
– És ez azt jelenti, hogy nem eszem többé? – kérdezte vissza, és becsukta maga mögött az ajtót.
A boltig csak ment, gépiesen pakolta a kosárba a megszokott dolgokat, majd fizetett. Visszafelé, a bejáratnál állt meg. A falnak dőlt.
Húsz év. Kétezer-négyszáznyolcvan vacsora. Milliónyi apró szokás. És most – „még csak féltékeny sem vagy.”
Megrezdült a telefonja. Egy régi barát írta:
„Találkozhatnánk egyszer?”
Olga pislogott. Honnan tudott róla? Ja, persze – András biztos már mindenkit értesített. Vajon hogy fogalmazta meg?
„Elhagyom a feleségem, mert túl tökéletes”?
Válasza egyszerű volt:
„Rendben. Jövő héten találkozzunk.”
Ma egyedül akart lenni. Felfogni, hogy húsz év véget ért egyetlen mondattal. És eldönteni, mi jön ezután.
És megérteni, miért fájt jobban az, amit utoljára hallott, mint maga az elválás ténye.
„Még csak féltékeny sem vagy.”
Úgy tűnik, olyan jól megtanulta elrejteni az érzéseit, hogy végül még saját magát is meggyőzte arról, hogy nem is érez semmit.
Egy hónappal később
Olga egy reggel a tükörbe nézett, és elcsodálkozott. Külsőre alig változott valami – talán csak a tekintete lett élőbb, mélyebb. De belül minden más volt.
Mihály mögötte állt, tükröződött az üvegben. A régi ismerős, akit 23 éve hagyott maga mögött a biztonságosnak hitt jövő kedvéért. Most újra találkoztak – egy véletlennek tűnő boltban, egy teáspolc mellett.
– Tudod – kortyolt bele a cappuccinójába Olga – azt hittem, egész életemben mások elvárásainak megfelelő szerepet játszom. A kényelmes feleség, a megfontolt nő. De most…
– Most?
– Most először valóban élek.
Mihály elmosolyodott.
– És milyen érzés szabadnak lenni?
Olga elgondolkodott. Hogyan lehetne megfogalmazni, milyen érzés nem másoknak megfelelni? Csak önmagadnak. Minden napot úgy élni, mintha új felfedezés lenne.
Ekkor egy ismerős hang szakította félbe a gondolatait.
– Szia – állt ott zavarodottan András.
– Rég láttalak – mondta Olga nyugodtan.
– Változtál – mondta a férfi tétován.
– Valóban? – kérdezte Olga, enyhén félrebillentett fejjel. – Szerintem te változtál. Fáradtnak tűnsz.
– Beszélhetnénk négyszemközt?
– Miért?
– Csak… szeretném elmondani, hogy rájöttem pár dologra.
– Például?
– Hogy nem benned volt a hiba. Én nem tudtam, mit akarok.
Régen ezek a szavak reményt ébresztettek volna benne. De most csak elmosolyodott.
– Köszönöm. Én is sokat tanultam.
– Mit?
– Azt, hogy már nincs szükségünk egymásra, András. Te megtanítottál arra, hogy éljek… magamért. És ezért hálás vagyok.
– Akkor… ennyi?
– Igen. Ennyi. Sok szerencsét kívánok.
András tétován állt még egy pillanatig, aztán megfordult és kiment. Mihály felnézett.
– Érdekes találkozás.
– Igen – bólintott Olga. – És furcsa… nem éreztem semmit.
– Ez jó?
– Ez… egyszerűen csak van.
Kint csendesen esett az eső, mintha újraírná a világot. András eközben a bérlakása ablakán bámult ki. Minden új hely hidegnek tűnt, minden új kapcsolat felszínesnek. Lena is elment. A „vidám, szenvedélyes élet” csak egy jól szűrt kép volt – mögötte ugyanaz a vágy: stabilitás, biztonság. Amitől ő félt. Amitől menekült.
Most már értette: Olga nem „unalmas” volt. Ő maga nem tudta, mit keres. És mire rájött, már késő volt. Az új mindig vonzóbb – amíg rá nem jössz, hogy csak ugyanaz más csomagolásban.
És Olga? Ő végre megtalálta önmagát. Mert néha… el kell veszítenünk valakit, hogy visszataláljunk magunkhoz.