Anyósomnak mindig mindenhez joga volt – de most én húztam meg a határt
Vera reggel szeretettel búcsúzott el férjétől, Dmitrijtől. Gyengéden megcsókolta az arcát, majd becsukta mögötte az ajtót. A nap sűrűnek ígérkezett: távmunka, házimunka, és a bérelt lakásban való berendezkedés, ahová nemrég költöztek be, miután visszatértek nászútjukról. Bár a lakás nem a sajátjuk volt, kellemes, meleg és világos volt, a Volgára néző ablakokkal. A tulajdonosok sokáig keresték az ideális bérlőket, és végül Verára és Dmitrijre esett a választás – egy fiatal, értelmiségi párra.
Verának aznap otthoni munkanapja volt. Rugalmas beosztásban dolgozott – néhány nap az irodában, a többi otthon. Leült a laptop elé, megnyitotta az e-mailjeit, és már el is kezdte átnézni a napi feladatokat, amikor valaki megnyomta a csengőt. Meglepődött – nem várt senkit. Az ajtóban az anyósa, Galina lépett be.
— Jó napot, — köszönt hűvösen Vera.
— A fiamhoz jöttem. Minek állsz az ajtóban? — mondta Galina, majd minden további nélkül belépett a lakásba.
— Dmitrij dolgozik, nincs itthon, — mondta Vera.
— Akkor megvárom, — vágta rá az anyós, és elindult a konyha felé.
— Ne haragudjon, de most munkaidő van, fontos hívásaim lesznek. Jöjjön inkább este, amikor Dima is itthon lesz, — állta útját Vera határozottan, mégis udvariasan.
Galina bosszúsan elhúzta a száját, de végül távozott. Aznap este Dmitrij értetlenül nézett Verára:
— Anyám panaszkodott, hogy még egy csésze teával sem kínáltad meg.
— Dima, te is tudod, mennyire szeret bejelentés nélkül beállítani, mintha csak otthon lenne. Én dolgoztam, ő meg úgy viselkedett, mintha étteremben lenne. És ne felejtsd el, mit csinált az előző lakásunkban…
Dmitrij vállat vont:
— Anyát nem lehet megváltoztatni. Meghívtam szombatra ebédre. Próbáljuk meg békésen.
Vera bólintott, de hozzátette:
— Pénteken nagytakarítás, vasárnap pedig barátokhoz megyünk. A hétvégén minden percre be van osztva.
A szombati ebéd végül nyugodtan telt, de Galina időről időre beszúrt néhány megjegyzést:
— Drága ez a lakás. Egy külvárosban olcsóbban is bérelhettetek volna. És a szüleid házába sem fértetek volna el? Ott legalább spóroltatok volna.
Vera nyugodtan válaszolt:
— Kérdezd meg Dmitrijt, szeretne-e anyámmal egy fedél alatt élni.
— Szó sem lehet róla, — vágta rá Dmitrij. — Nekem szükségem van a saját térre.
— De ez nem is a tiétek! — sziszegte Galina.
— Egy évre kibéreltük, fizetjük, és nekünk megfelel, — felelte Dmitrij.
Erre Galina újabb javaslattal állt elő:
— Költözzetek hozzám. Háromszobás lakás, elférünk.
— Nem, mama, — mondta határozottan Dmitrij. — Vendégségbe szívesen megyünk, de együtt élni nem fogunk. Más életritmusban élünk.
A következő héten Vera ismét otthonról dolgozott. Dmitrij korán elment, ő pedig lefeküdt pihenni egy kicsit. Ám nem sokkal később megcsapta az orrát a friss kávé illata. Elhúzta a szemöldökét – a férje elment, és nem főzött kávét. Akkor ki?
Felkapta a köntösét, és benézett a konyhába. Megdermedt.
Galina ült ott, nyugodtan kortyolgatva a kávét, egy szelet pitével.
— Hogy jutott be ide? — kérdezte fagyosan Vera.
— Van kulcsom. Dmitrij adott. Ez az ő lakása. Ami az övé, az az enyém is.
— Mégis mikor? — kérdezte Vera összeszorított szájjal.
— Szombaton vettem el, ott hevert az előszobában. És nálam is marad.
— Ezt a férjemmel megbeszéljük. De most menjen el. Dolgoznom kell.
— Addig nem megyek sehová, míg el nem mondom, amit gondolok. Az első perctől nem tetszettél. Még a neved is falusi, a családod meg szegény. Dmitrij régen nekem adta a fizetése felét, most meg szinte semmit. Mindent rád költ. Béreltek, étterembe jártok, te csak lógatsz a nyakán. És két év alatt se gyereket, se normális főzést nem láttunk tőled!
— Ha végeztél, add vissza a kulcsot, — mondta higgadtan Vera.
— Nem adom! — Galina a táskájához kapott, de Vera megelőzte. Kiborította a táska tartalmát az asztalra, és kivette a kulcsokat.
— Most pedig, kérem, menjen.
— Meg fogod bánni! Dmitrij kidob, ha megtudja, hogyan viselkedtél az anyjával! — kiáltotta Galina, majd becsapta az ajtót.
Aznap este Vera mindent elmesélt a férjének. Dmitrij csendben hallgatta, majd átölelte őt.
— Beszélek vele. És igen — igazad volt.
Vera nem sírt. Tudta, hogy a tiszteletet nem adják – ki kell harcolni. Még akkor is, ha a másik fél rokon.