– Négy gyereket hoztál a világra? Vidd el őket, és oldd meg, ez már túl sok! – mondta férjem, alig lépve be az ajtón.
Csendben néztem rá, az agyamban üresség volt. Négy apró test feküdt a házilag készített bölcsőkben, mintha nem is valóság lenne. Négy légzés, olyan gyenge, mint a pillangó szárnyainak remegése.
A szülés 18 órán át tartott. A kórház fényei pislákoltak, a bába kiabált, én pedig kiáltottam, mintha a határvonalat szétfeszíteném az élet és a halál között.
Amikor az első baba, Petya megszületett, azt hittem, vége. Elvesztem egy pillanatra, bár tudtam, hogy jönnek még. Aztán Masha, Lena és végül Oleg is megszülettek.
Szergej ott állt a házunk ajtajában, kabátban, kezében egy üveg. Cseppek hullottak a kopott padlóra, de nekem már mindegy volt.
– Nem erre készültem – folytatta, kerülve a gyerekek tekintetét. – Normális családot akartam. Nem… ezt.
„Ezt” voltak a gyerekeink. A mi húsunk és vérünk. A mi szemünk, orrunk, ujjaink.
A falusi nők kettőt szülnek – már az is esemény. Három – téma hosszú beszélgetésekhez. Négy…
– Hogyan fogod őket etetni? – kérdezte idegesen, miközben végighúzta kezét a haján. – Honnan lesz pénz? Ki fog róluk gondoskodni?
Csendben maradtam. A gyerekek aludtak. A világ egy kis szobára szűkült, négy bölcsővel, amit apám készített egy éjszaka alatt.
– Tánya, hallasz? – felemelte a hangját.
– Tudtad, hogy ez lesz, és most ezt mondod? Tűnj el! – mondtam halkan. – Egyszerűen tűnj el.
Szergej megdermedt. Aztán megrázta a fejét:
– Megőrültél. Négy gyerek. Istenem. Nem hittem volna, hogy így lesz.
Bezárta az ajtót mögötte. Nem csapta be. Csendesen, mintha bocsánatot kérne. De a zár halk kattanása olyan volt, mint egy lövés. A világ nem dőlt össze. Csak átalakult.
Az ablaknál álltam, és néztem, ahogy a sziluettje elhalványul a szürkületben. Szergej gyorsan ment. Egyenes háttal. Egyetlen egyszer sem nézett vissza.
Először Galina, a szomszéd jött. Szó nélkül felvette a seprőt, eltakarította a hamut, begyújtotta a kályhát. Aztán Nina Petrovna, a volt tanárnő.
Leült a bölcső mellé, és elkezdett dúdolni. Este más nők is jöttek. Valaki levest hozott, mások pelenkákat.
– Meg fogod bírni, lányom – mondta Baba Klava, a falu legidősebb nője. – Nem te vagy az első, és nem te leszel az utolsó.
És éjszaka egyedül maradtam. A gyerekek aludtak. A ház olyan csendes volt, hogy hallottam a vér pulzálását az ereimben. Az asztalon négy születési anyakönyvi kivonat. Négy név.
Nem sírtam. A könnyek belsőleg megfagytak. A helyükön elszántság jelent meg – kemény, mint a szikla.
Felhívtam apámat. Három sípszó.
– Apa – mondtam. – Elment.
Csend. Nehéz légzés.
– Holnap jövök – válaszolta egyszerűen.
Abban az éjszakában megfogadtam magamnak valamit. Néztem a kis testüket, az apró ujjacskáikat, amiket ökölbe szorítottak, és a félig nyitott szájacskáikat, miközben aludtak.
– Meg fogom csinálni – súgtam. – Értetek. Amiért először hallottam a hangjaitokat. Ti vagytok az egész világ fájdalmának megérdemelt részei.
Reggel jött apám. Magas, ősz, kifakult égbolt színű szemekkel. Ránézett az unokáira. Rátette az asztalra a pénzt – mindent, amit volt.
– Kapsz teát? – kérdeztem.
– Kérek – bólintott. – Aztán felépítek egy másik szobát. Télen négynek szűk lesz.
Így kezdődött az életünk. Szergej nélkül. Önmagunk sajnálata nélkül. A szeretettel, amely virágzott, mint a ház melletti almafa – kitartóan, minden ellenére.
A gyerekek gyerekkora úgy folyt, mint egy folyó – néha vadul, néha nyugodtan, de mindig élettel telt a partjaink között.
Apám háza a falu szélén lett a mi menedékünk.
– Nem jó, ha a gyerekek nem hallgatják a nagymama meséit – mondta anyám, miközben mindegyiket megölelte.
A gyerekek úgy nőttek fel, mint a napraforgók – mind más irányba, de egy napra.
Masha – vékony, álmodozó, szürke szemekkel, mindig megtalálta a szépséget mindenben.
Petya – erős, komoly fiú, teljesen apjára ütve, már öt évesen segített fát aprítani a tűzhelyhez.
Lena – a legnyugodtabb, mindig könyvvel, hangyabolyokat épített.
Oleg – nyugtalan álmodozó, mindig elhasználva a térdét.
A kertünk reggeltől estig tele volt hangokkal. Az, ami korábban lehetetlennek tűnt, már rutinná vált.
Megtanultam sütni a kemencében, miközben a csecsemőt tartottam a karomban. Megtanultam foltozni a ruhákat a halvány fényben, amikor mindenki már aludt. Megtanultam nyújtani a pénzt, mint a tészta – vékonyra, hogy mindenkinek jusson. Apám – Ivan bácsi a gyerekeknek – lett a nem hivatalos védelmezőjük. Soha nem babusgatta őket, de mindig ott volt. Csendes, megbízható, mint egy erős tölgy a folyóparton.
– Gyertek, fiókák – mondta szombatonként, miközben összegyűjtötte az unokákat. És elvitte őket az erdőbe, horgászni, a mezőre – hogy megtanítsa nekik az élet bölcsességét.
Egyszer este tértek vissza… A folytatás az első kommentben👇👇