Egy titokzatos csomag Evan ajtaján, benne egy baba képe és egy rejtélyes ház – de a legmegdöbbentőbb az, hogy minden az ő múltjára mutat. Két évnyi keresés után végre szembesül az igazsággal.
Amikor megkérdezik tőlem, honnan jövök, mindig azt mondom: „innen-onnan.” Ez rövidebb és kényelmesebb. Az emberek általában nem akarják hallani az árvaházak szürke történeteit, vagy azt, hogy sosem éreztem otthon magam sehol.
De az igazság az, hogy egész életemben azt kutattam, honnan származom.
A nevelőszülők arcai gyorsan halványultak az emlékeimben, de Mr. Bennett, a nyolcadikos történelemtanárom, örökre megmaradt. Ő volt az egyetlen, aki hitt bennem, amikor mindenki más elveszett ügynek gondolt. Nem értettem, miért törődik velem, de a bizalma megváltoztatott. Miatta tűztem ki célokat, és ő segített megszerezni egy ösztöndíjat az egyetemre.
Az egyetemen azonban nem volt könnyű az élet. Míg más diákok otthonról kaptak pénzt, én dupla műszakokat vállaltam a büfében, és háromnapos pizzát ettem vacsorára. Nem panaszkodtam – tudtam, hogy senki sem figyelne rám.
A diploma megszerzése után szerencsém volt: asszisztensként kezdtem dolgozni egy Richard nevű férfi mellett, aki Wall Street egyik kíméletlen, de zseniális embere volt. Nem érdekelte a múltam, csak az, hogy képes vagyok-e teljesíteni. Öt év alatt árnyékként követtem, mindent megtanulva tőle – a tárgyalások fortélyaitól egészen a magabiztos fellépésig.
Amikor kiléptem tőle, nem haraggal tettem. Volt egy tervem: megalapítottam a saját logisztikai cégemet, a Cole Freight Solutions-t. Ez a cég lett az én büszkeségem, bizonyítva, hogy sokkal több vagyok, mint egy név az árvaház nyilvántartásában.
Azt hittem, végleg magam mögött hagytam a múltat. Harmincnégy évesen túl öregnek éreztem magam ahhoz, hogy a gyökereim hiánya kísértsen. Legalábbis ezt mondogattam magamnak. De a múltam másként döntött.
Egy este, amikor hazaértem, egy doboz hevert az ajtóm előtt. Nem volt rajta címzés, sem postai bélyeg. Elsőre nem mertem hozzányúlni, csak néztem, majd körbenéztem az utcán. Senkit nem láttam. Végül megemeltem, és bevonszoltam a lakásomba. Az asztalomra tettem, ahol az ismeretlen csomag valahogy nyomasztóan terpeszkedett.
Amikor kinyitottam, az első pillantás a doboz tartalmára teljesen megbénított. Régi játékok hevertek benne – megviselt faautók, cérnán lógó szemű plüssök. Az illatuk dohos és ismeretlen múltat árasztott. Aztán megláttam a fényképeket.
Egy baba mosolygós arcának képe esett ki először. De ami igazán megragadta a figyelmemet, az a baba karján lévő furcsa születési jel volt – pontosan olyan, mint az enyém. Ösztönösen a saját karomra néztem, és a hasonlóság láttán a szívem vadul dobogni kezdett.
Egy másik képen egy öreg, elhagyatott ház volt látható, amelyet sűrű fák rejtettek el. Az aljára ceruzával odafirkantották: „Cedar Hollow.” Egy levél is volt a dobozban, amely röviden és ridegen közölte: „Evan, ezek a tárgyak hozzád tartoznak. Az árvaházban hagyták őket, de csak nemrég kerültek elő. Most visszajuttatjuk őket neked.”
Ez a doboz egy csapásra felkavart mindent, amit addig a gyökereimről gondoltam. Nem hagyhattam annyiban. Heteken belül megszállottan kutatni kezdtem a fényképek után. Cedar Hollow valóban létezett – két évnyi keresés és rengeteg zsákutca után végül megtaláltam.
Amikor megérkeztem a címre, a ház olyan volt, mintha egy elfeledett álomból lépett volna elő. A fák között elrejtve állt, kopott deszkáival és benőtt falaival. Ahogy beléptem, egy bölcső volt az első dolog, amit megláttam. Pontosan olyan, mint a fényképen. Mellette egy képen egy nő tartott egy babát. A nő mosolya egyszerre volt ismerős és fájdalmasan idegen.
Egy összehajtott levél hevert az asztalon. A nő, aki valószínűleg az anyám volt, ebben írta le, hogy betegség miatt le kellett mondania rólam. A szavai egyszerűek és szívszorítóak voltak: „Légy erős, és tudd, hogy mindig szerettelek.”
A ház nemcsak a múltam, hanem a jelenem és jövőm szimbóluma is lett. Újjáépítettem minden részletét, hogy ne csak egy emlék legyen, hanem az otthonom. Végül is hosszú évek után, de hazataláltam.