Vera még egy puszit nyomott férje, Dmitrij arcára, amikor az reggel munkába indult, majd becsukva mögötte az ajtót, sóhajtva visszalépett a nappaliba. Tudta, hogy hosszú nap vár rá: otthoni munka, házimunka, és a bérelt lakás Nyizsnyij Novgorodban, ahol nemrég kezdtek új életet a nászútjuk után. Még minden friss volt, új – az otthon melegét még csak most kezdték kialakítani. A lakás ugyan nem saját, de rendezett, világos, kellemes kilátással a Volgára. A tulajdonosok sokáig válogattak, de végül őket, a fiatal, intelligens párt választották.
Aznap Vera otthonról dolgozott. Rugalmas munkarendben volt: pár nap irodában, a többi nap távmunkában. Leült a laptop elé, megnyitotta a postafiókját, már épp belemerült volna a napi feladatokba, amikor megszólalt a csengő. Furcsállta – senkit sem várt.
Az ajtóban az anyósa állt, Galina Sztyepanovna, arca feszült, tekintete metszően hűvös.
– Jó napot – köszönt Vera kissé gyanakvóan.
– A fiamhoz jöttem. Miért állsz az ajtóban, nem hívsz be? – vágta rá az anyós, majd habozás nélkül belépett a lakásba.
– Dmitrij dolgozik, nincs itthon – mondta Vera halkan, de egyértelműen.
– Akkor várok – közölte Galina, és már indult is a konyha felé.
– Kérem, most nem alkalmas. Munkaidő van, több megbeszélésem is lesz. Jöjjön inkább este, amikor Dima hazaér – mondta Vera udvariasan, de határozottan elé állva.
Galina megvonta a vállát, szúrós pillantást vetett rá, majd szó nélkül távozott. Este, amikor Dmitrij hazaért, furcsállva kérdezte:
– Anyám azt mondta, még egy teára se hívtad meg…
– Dima, tudod jól, hogy mindig bejelentés nélkül jön, és úgy viselkedik, mintha otthon lenne. Én dolgoztam, ő meg úgy pakolt a konyhában, mint egy vendéglőben. És emlékszel, mi volt az előző lakásnál?
Dmitrij csak vállat vont:
– Anyámat nem fogjuk megváltoztatni. Szombatra meghívtam ebédre. Próbáljuk meg újra, veszekedés nélkül.
Vera bólintott, de jelezte:
– Pénteken nagytakarítás, vasárnap a barátainknál ünnepség. Minden időpont be van táblázva.
A szombati ebéd látszólag jól alakult. Galina leült az asztalhoz, evett, de időnként megjegyzéseket szórt el:
– Ez a lakás túl sokba kerül nektek. Egy külvárosi olcsóbb lett volna. Különben is, a szüleidnél ott a ház – miért nem költöztetek oda? Spórolhattatok volna egy saját otthonra.
Vera nyugodtan válaszolt:
– Kérdezd meg Dmitrijt, akar-e együtt élni a szüleimmel.
– Inkább nem – szólt közbe Dmitrij. – Szükségem van saját térre.
– De ez a lakás nem is a tietek! – jegyezte meg élesen az anyós.
– Most épp igen. Mi fizetjük a bérleti díjat, nekünk így kényelmes – felelte Dmitrij.
Ekkor Galina előállt egy ajánlattal:
– Költözzetek hozzám. Három szobás a lakásom, elférünk.
– Nem, anya – mondta higgadtan Dmitrij. – Vendégségbe szívesen megyünk, de együtt élni nem lenne jó ötlet. Teljesen más tempóban élünk.
A következő hét egyik reggelén Vera ismét otthonról dolgozott. Dmitrij elment, ő pedig még egy kicsit ledőlt pihenni. De valami furcsa illat ébresztette: frissen főzött kávéé. Összezavarodott – a férje már elment, ki lehetett akkor?
Felkelt, magára kapta a köntösét, és kiment a konyhába… ahol döbbenten torpant meg.
Galina Sztyepanovna ült ott, nyugodtan itta a kávét, mellette sütemény.
– Hogy jutott be ide? – kérdezte Vera hidegen.
– Kulcsom van. Dmitrij adott. Ez az ő lakása is, ami az övé, az az enyém is – válaszolta az anyós flegmán.
– Miféle kulcs? – sziszegte Vera.
– Szombaton elvettem az előszobából. Ott volt, nem kellett sokat keresni. És nálam is marad.
– Ezt még megbeszéljük a férjemmel. Most viszont kérem, menjen el. Dolgoznom kell.
– Nem megyek sehová, amíg el nem mondom, amit gondolok. Az első perctől kezdve nem tetszel nekem. A neved is olyan falusias, a családod szegény, egy petákod sincs. Dmitrij régen nekem adta a fizetése felét, most meg csak rád költi. Lakbér, étterem, mindent ő áll. A nyakán ülsz, és két éve nincs gyerek. Főzni meg úgy tudsz, mint egy menza szakácsnő!
– Végeztél? – kérdezte Vera nyugodtan. – Akkor add vissza a kulcsot.
– Nem adom – felelte Galina, és a táskájába nyúlt, de Vera gyorsabb volt. Kipakolta a tartalmát az asztalra, és előhúzta a kulcsot.
– Most távozzon.
– Ezt még megbánod! Ha Dmitrij megtudja, hogy így bántál az anyjával, ki fog dobni! – kiáltotta Galina, majd dühösen becsapta az ajtót maga után.
Este Vera elmondta a történteket a férjének. Dmitrij csendben hallgatta, majd átölelte, és csak ennyit mondott:
– Elintézem. És igen… igazad volt.
Vera nem sírt. Tudta jól: a tiszteletet az elején kell kivívni. Ha nem teszed meg, előbb-utóbb még a saját lakásodban sem lesz nyugalmad – még a családtól sem.