Ez az esküvői ceremónia nem volt olyan egyszerű, mint amilyennek elsőre tűnt. A mostohaanyám, aki mellettünk állt a fogadalom pillanatában, egy furcsa megjegyzést tett: „Most már nyugodt a lelkem a fiam miatt. Szerencsés vagy, fiam, vigyázz rá. Senki más nem fog tudni szeretni egy ilyen önző embert.” Akkor nem igazán értettem, mire céloz, de a szavai mély nyomot hagytak bennem. Úgy éreztem, az életünk egyszerű és boldog lesz, hiszen szerettem őt, és biztos voltam benne, hogy csak jó dolgok várnak ránk. De az évek során fokozatosan kezdtem felismerni az igazságot: valóban önző volt. Az ő világa mindig róla, az álmairól és vágyairól szólt. Együtt voltunk, de gyakran úgy éreztem magam, mint egy mellékszereplő az életében. Az én létezésem inkább kötelesség volt számára, mint valódi törődés. Bár kedves volt, ez a kedvesség sosem lépett túl azon, ami neki kényelmes.
Ahogy az évek múltak, az egészségem fokozatosan romlott. Egy betegség lassan, de biztosan kezdett felemészteni, és az egykori energiámból szinte semmi sem maradt. Minden nap egyre nehezebb lett. Már nem tudtam úgy mozogni, mint korábban, és végül a legegyszerűbb feladatok is leküzdhetetlen akadályokká váltak.
A betegség kezdetén a férjem még nem igazán fogta fel, milyen változásokkal kell majd szembenéznünk. Mindketten reméltük, hogy ez csak egy múló nehézség lesz. De amikor már segítség nélkül nem tudtam elhagyni a házat, világossá vált, hogy az életünk örökre megváltozik. Néha láttam rajta a fájdalmat, amikor rám nézett, vagy azt, ahogyan próbálta elrejteni a könnyeit. Fokozatosan azonban változott. Az az ember, aki valaha kizárólag önmagára gondolt, megtanulta, hogyan adjon anélkül, hogy bármit is elvárna cserébe.
Ő lett a támaszom, a kezeim és a lábaim. Segített felkelni, enni, és mindenben támogatott, amikor én már elvesztettem a reményt. Amikor éjszakánként a fájdalomtól vagy a légzési nehézségektől szenvedtem, ott ült mellettem, fogta a kezemet, és nyugtatott. Egyszer sem panaszkodott, egyszer sem fordult el tőlem.
Az egyik nap, amikor már végképp nem tudtam felkelni, ő is megtört. Láttam, ahogy a könnyei végigfolynak az arcán, ahogy rádöbbent, hogy elveszítette azt a nőt, akit egykor erősnek és életvidámnak ismert. Mégis, ez a pillanat nem a vég volt, hanem valami új kezdete. Mindketten megértettük, hogy nem adhatjuk fel. Harcolni kell, mindkettőnknek.
A férjem nemcsak gondoskodott rólam, hanem mindent megtett, hogy könnyebbé tegye az életem. Orvosokat keresett, rehabilitációs eszközöket vásárolt, és mindent elkövetett, hogy visszakaphassam legalább egy részét annak az életnek, amit elvesztettem. Minden apró gesztusában ott volt a szeretete, a figyelme, és az a hihetetlen erő, amelyet belénk fektetett.
Végül, hosszú évek kitartó munkája után ismét talpra álltam. Nehéz volt, lassú, de sikerült. Az első lépéseim csodával határos módon történtek, de ez a csoda nem valami misztikus erőből fakadt. A szeretetéből, a kitartásából és a közös hitünkből született meg. Bár már nem jártam úgy, mint régen, újra embernek éreztem magam.
És akkor értettem meg, hogy az az ember, akit egykor önzőnek láttam, valójában az lett, aki a közös életünkért harcolt. A változás, amelyen keresztülment, a legnagyobb bizonyítéka annak, hogy a szeretet képes mindent átalakítani. Most már tudom, hogy ő tanított meg arra, mit jelent igazán szeretni.