„Ne haragudj, de egyelőre nem akarok összeköltözni…”
András úgy hitte, Lídia legalább annyira szerelmes belé, mint ő belé. Éppen ezért sokkolta a lány reakciója, amikor felvetette, hogy költözzenek össze.
– Ne haragudj, András… de én erre még nem állok készen – mondta Lídia halkan.
– Miért? – kérdezte döbbenten a fiú.
– Nem tudom… Alig fél éve vagyunk együtt. Szerintem még túl korai.
– Korai? Nekem úgy tűnik, épp itt az ideje. Együtt élhetnénk, jobban megismernénk egymást, és ki tudja, talán később komolyabb döntést is meghozhatnánk.
– Andris, ez nem egy videójáték, hanem az élet. Most nincs helye az életemben az összeköltözésnek. Ez nem jelenti azt, hogy nem vagy fontos nekem. Egyszerűen jól érzem magam így.
– De én többet szeretnék! Reggelente veled ébredni, este melletted elaludni! Te nem vágysz erre?
– Már most is megéljük ezt – hetente kétszer, vagy többször is. Nem elég?
– Nekem nem.
– Akkor, ha tényleg szeretsz, kérlek, legyél türelmes.
– Rendben, csak áruld el: miért nem akarod? Ennyire nehéz kimondani?
Lídia egy pillanatra elgondolkodott, majd finoman elmosolyodott.
– Játsszunk nyílt lapokkal. Számodra mit jelent együtt élni egy nővel?
– Már mondtam: együtt aludni, együtt ébredni.
– És a nap többi része?
– Úgy érted?
– A nap 24 órából áll, nem csak reggel és este van. Mit csinálunk a többi időben?
– Dolgozunk, nem?
– És a hétvégén? Ki főz majd, ki takarít?
– Gondolom, te… vagy én. Felváltva. Miért fontos ez annyira?
– Azért, mert nem akarok egy újabb olyan nő lenni, aki korán kel reggelit főzni, majd rohan dolgozni, este vásárol, cipekedik, főz, mos, takarít – és másnap kezdi elölről.
– De te szeretsz főzni! Amikor nálam vagy, mindig csinálsz valami finomat…
– Igen, de nem akarom ezt naponta. Szeretem a szabadságot. Szeretem, hogy este hazamegyek, csinálok valami egyszerűt, és kész. Hetente pár alkalom, az most elég.
– Ez csak azt jelenti, hogy nem szeretsz igazán!
– Most tényleg ezt kezded?
– Igen! Ha szeretsz valakit, mindent megteszel érte!
– És ez visszafelé is igaz?
– Természetesen.
– Akkor legyen: költözzünk össze, de mindent felezzünk. Közösen főzünk, takarítunk, mosunk. Mindenki csinálja a maga részét.
– De én nem tudok főzni… Te is mondtad!
– Akkor majd megtanulsz. Nem rendelhetünk mindig pizzát. Segítek neked.
– Érthetetlen ez az egész. Másoknál miért működik, nálad miért nem? Te valami különleges vagy?
– Lehet. Talán igen. Nem akarom a saját életemet egy kapcsolatért feláldozni. Nem most. Huszonhárom vagyok. Élvezni akarom, hogy szabad vagyok.
– Tudtam! Van valakid! – vágta rá András.
– Tessék?
– Ha nem akarsz velem élni, biztos van más, akit jobban szeretsz.
– A képzeletbeli szerelmem? Ugyan már…
– Komolyan, miért kavarnék ki ilyet?
– Nem tudom… talán, mert neked nincs senkid, és unalmadban már nekem találsz ki férfit?
– Teljesen összezavarsz!
– Azért, mert hülyeségeket beszélsz! Nincs más. Néha te is sok vagy – ezért nem akarok veled élni. Szeretem az egyedüllétet. Még nem állok készen feladni.
– Egy kapcsolatban hogy lehet az egyedüllétet szeretni?
– Egyszerű. Vannak dolgok, amiket csak akkor csinálok, ha egyedül vagyok. Könyvet olvasok, zenére táncolok, ruhákat próbálgatok, sorozatokat nézek. Ezek nekem kellenek.
– Mi férfiak nem csinálunk ilyet!
– De mi, nők igen. És én ezt most még nem akarom elengedni.
– De együttélésnek is van varázsa!
– Például?
– Együtt aludni, együtt ébredni!
– Tudod, hogy úgy horkolsz, mint egy motoros traktor?
– Tessék?! Ezt még soha nem mondtad!
– Pedig mióta Dávid orrba vágott a kerti partin, borzasztóan horkolsz. Két éjszakát kibírok, de mindennap? Én is szeretnék pihenni!
– Nem tudsz mellettem aludni?
– Csak ha előbb alszom el, mint te.
– De te mindig később fekszel…
– Na, pont erről beszélek!
– Tehát horkolok, nem főzök, nem vagyok jó társ…
– És ráadásul iszonyú nyomulós vagy. Már fél órája próbálsz rávenni valamire, amit nem akarok. Ez elég idegesítő.
– Pedig azt terveztem… hogy feleségül veszlek! Ezért hoztam szóba az összeköltözést!
– De én soha nem mondtam, hogy férjhez akarok menni, ugye?
– De hát minden nő férjhez akar menni!
– Úgy látszik, nem mindenki.
– Vagy csak nem hozzám?
– Én nem akarok férjhez menni. És ha mégis, mit tudnál nyújtani? Hogy együtt ébredünk?
– Azt akarod mondani, hogy semmit nem érek?
– Harminc leszel, havi ötvenet keresel, a nagybátyád lakásában élsz, mert nincs pénzed bérlésre, turkálóból öltözködsz, és még egy autót sem akarsz, mert „túl sokat eszik”.
– Akkor minek vagy velem?
Lídia elmosolyodott.
– Mert helyes vagy, jó veled az ágyban, vicces is vagy.
– Egészségmegőrzésből?
– És lélekápolásból is.
– De családunk sosem lesz?
– Nem, amíg nem nősz fel hozzá.
– Hát jó! Akkor törlöm az ajánlatomat! És tudod mit? Vége! Szakítok!
– Tényleg? Már kezdtem aggódni, hogy meg sem említed! Akkor szia! – mosolygott Lídia, és integetett neki.
– Szia! – mondta András drámai mozdulattal, miközben kapkodva felhúzta a nadrágját. – Pontosabban: örökre búcsúzom!
– Hát akkor búcsúzz! – nevetett a lány, és utána dobta a pólóját.
András kiviharzott, Lídia pedig bekapcsolta a zenét, lekapcsolta a lámpát, és táncolni kezdett. Ez mindig megnyugtatta. Tudta, hogy egy-két napon belül úgyis visszajön. De hogy beengedi-e… na, az már egy másik történet.