A történetünk akár sablonosnak is tűnhetne: házasság, gyerekek, mindennapi gondok és az állandó aggódás. Minden nap hajnali ötkor keltem, reggelit csináltam, útnak indítottam a gyerekeket, rohantam dolgozni, majd tanulókör, különórák, házi feladat — és újra csak én, minden körben én. Este hullafáradtan mostam, takarítottam, vasaltam. A napok egymás után sorakoztak, egyformán, fásultan — mint egy elakadt lemez, amely mindig ugyanarra a barázdára ugrik vissza.
A férjem? Eleinte később jött haza a munkából, aztán jöttek a „céges utak”, majd az éjszakák, amikor nyomtalanul eltűnt. A jelenléte lassan csak fizikai lett — érzelem, figyelem, érdeklődés már rég nem járt vele.
És most? Épp pakolta a bőröndjét.
– Segítsek? – kérdeztem mosolyogva, mintha csak vendéget kísérnék el.
Megállt, rám nézett, és valami megmagyarázhatatlan riadalom suhant át az arcán.
– Mi van? Nincsenek könnyek? Histerikus jelenet? Tényleg így elengedsz?
– Mi tartana vissza? – feleltem nyugodtan. – Már évek óta nem vagyunk házastársak, csak két idegen, akik együtt laknak. Se tisztelet, se melegség, csak megszokás.
Nem számított ilyen válaszra. Mint aki elvárta a térdre rogyást, könyörgést.
– És a támogatás? Minden pénzemet rád költöttem!
– Igazad van – sóhajtottam. – De a lakás az én nevemen van, az autó is. Szóval, drágám… menj csak nyugodtan, vigyen az utad jó messzire.
Ahogy az ajtó becsukódott mögötte, egy pillanatig fájdalom tört rám – de nem a veszteség fájdalma. Inkább annak a felismerése, hogy mennyi évet pazaroltam el egy olyan életre, ami soha nem volt igazán az enyém.
Nem hagytam, hogy a bánat ledöntsön. Vettem magamnak ruhákat, amiket korábban „túl kihívónak” tartott volna. Bejelentkeztem a fodrászhoz, levágattam a hajam, manikűröztettem. Feltettem piros rúzst, és először mosolyogtam rá a tükörképemre. Nem sajnálkozva. Hanem elismerően.
A szomszédom, Valentina Borisovna, csodálkozva jegyezte meg:
– Mintha kivirágzott volna! Szerelmes lett?
– Talán inkább csak megszabadultam tőle – nevettem fel.
És akkor, amikor már kezdtem élvezni az új életem, valaki kopogott.
– Nyisd ki! Nem működik a kulcs!
A férjem állt az ajtó előtt. Azt hitte, csak úgy visszajöhet.
– Nem is fog működni – válaszoltam nyugodtan. – Kicseréltem a zárat.
– Kérlek… beláttam, hogy hibáztam. Te vagy az egyetlen, akit valaha is szerettem.
Nekidőltem az ajtónak, elmosolyodtam.
– Vagy csak nincs hová menned?
Halk csend következett. Aztán a lépteinek hangja lefelé a lépcsőn. Távolodott.
Azt hitte, hogy majd várok rá. Hogy majd megbocsátok. Hogy újra ott leszek neki.
De én már máshol járok. Már nem az ő árnyéka vagyok, hanem a saját életem főszereplője.
És ebben az új életben… jól érzem magam. Végre.