Anna takarítóként dolgozott egy budapesti építőipari cég modern irodaházában. Halk szavú, csendes nő volt, aki úgy mozgott az épületben, mint egy láthatatlan szellő: jött, tette a dolgát, és észrevétlenül továbbment. Mindig ugyanabban a túlméretezett kabátban, kopott kendővel a homlokán, sárga gumikesztyűben – mintha ez lenne az egyenruhája a láthatatlansághoz.
Két éve dolgozott ott. Két teljes év alatt senki sem kérdezte meg, ki ő, miért van ott, vagy mit csinált korábban. Nem érdekelte senkit. Anna pedig nem tolakodott – csak mosolygott és pontosan, megbízhatóan tette a dolgát. Reggel hétkor már ott volt, még mielőtt a recepciós kávéját elkészítette volna.
Egy este, amikor az iroda már kiürült, Anna belépett a vezérigazgató irodájába. Csendben nekiállt felmosni, ahogy minden este. Épp lehajolt, amikor kivágódott az ajtó.
– Már megint ez az átkozott zár! – szitkozódott egy hang.
Pál István, a cég vezérigazgatója volt az, mögötte Sárközi Viktor, a helyettese. Mindkettejükön látszott a feszültség.
– Holnap reggel jönnek a japánok – mondta Pál, dühösen hadonászva –, és nincs tolmács! Ha most elbukjuk ezt az üzletet, annyi a keleti terjeszkedésnek!
– Talán még találunk valakit egy irodánál – próbált Viktor reményt csiholni.
– Legutóbb is ez történt, emlékszel? A srác, akit hoztunk, alig értette őket. A japánok majdnem elmentek!
Anna ekkor felegyenesedett, letette a rongyot, és halkan megszólalt:
– Talán segíthetnék…
A két férfi egyszerre fordult felé. Mintha most látták volna először.
– Hogy mondod? – nézett rá Pál. – Ugyan már, maga csak egy takarítónő. Tegye, amit tennie kell!
Anna nem szólt vissza. Visszavette a rongyot, és némán folytatta a felmosást. A vezetők kisvártatva kiviharzottak.
Másnap reggel azonban valami megváltozott. Anna megjelent a recepción – de ezúttal nem viselte a megszokott gumikesztyűt és kabátot. Sötétkék kosztümben, elegáns frizurával és határozott, mégis méltóságteljes léptekkel haladt a tárgyaló felé.
Az alkalmazottak értetlenül figyelték.
– Ez… nem az Anna? A takarítónő?
Anna nem szólt, csak kinyitotta a tárgyaló ajtaját, és japánul, tisztán és akcentus nélkül köszöntötte a vendégeket:
– おはようございます。お会いできて光栄です。 (Jó reggelt kívánok. Megtiszteltetés, hogy itt vannak.)
A japán üzletemberek felragyogtak, és boldogan meghajoltak. A tárgyalás megkezdődött. Anna nemcsak fordított, hanem kulturális különbségeket hidalt át, oldott feszültségeket, és biztosította a gördülékeny kommunikációt. Nyugodt volt, határozott és kifogástalanul professzionális.
A megbeszélés végén a japánok elismeréssel szóltak róla:
– Ritkán találkozunk ilyen felkészült, érzékeny tolmáccsal.
Pál hitetlenkedve nézett Annára.
– Ez… hogy lehetséges?
Anna halkan válaszolt:
– Két évig éltem Japánban ösztöndíjjal. Nyelvészetből diplomáztam. De amikor hazajöttem, mindenhol tapasztalatot kértek. Nem kaptam lehetőséget. Így lettem takarító.
Viktor lassan bólintott.
– Anna, nem hagyhatjuk, hogy ez a tudás veszendőbe menjen. Szeretnél nálunk hivatalosan dolgozni, mint tolmács?
Anna mosolygott, majd így szólt:
– Igen. De ma estére még van pár terem, amit ki kell takarítanom.
A cég belső világa egyik napról a másikra megváltozott. Anna története futótűzként terjedt. Az alkalmazottak döbbenten figyelték az új valóságot – hogy a „takarítónő”, akire eddig alig figyeltek, valójában diplomás szakember, aki megmentette a cég egyik legfontosabb üzletét.
Másnap Anna elegáns kosztümben érkezett, finoman sminkelve, vállán aktatáskával. A recepciós zavartan köszöntötte:
– Jó reggelt… Anna. Vagy… most már kollegina?
– Jó reggelt, András. Maradok csak Anna.
Hivatalosan is kinevezték: nemzetközi kapcsolattartó és tolmács lett. Saját irodát kapott, céges e-mailt, névtáblát az ajtóra. Első napján Viktor kísérte az irodájához.
– Tudod, szégyellem magam – mondta halkan. – Aznap este, ahogy beszéltünk veled…
– Azért, mert „csak takarítónő” voltam?
– Igen… Vagyis nem. Mert nem figyeltünk rád. Nem láttuk, ki vagy valójában.
– Nem baj, Viktor – felelte Anna. – Mindenki tanul valamiből.
Újabb japán partnerlátogatás következett. Anna újra tolmácsolt, és a tárgyalások ismét sikeresek voltak. Pál, a vezérigazgató, az értekezlet után odament hozzá.
– Szeretném, ha tudnád: amit akkor mondtam, megbántam. Bocsánatot kérek.
– Köszönöm – felelte Anna. – De én nem változtam. Csak most vettetek észre.
A cég belső kultúrája is átalakult. Többé senki sem nézett át a háttérben dolgozókon. Mindenkit értékként kezeltek – recepciósokat, karbantartókat, asszisztenseket.
Egy hónappal később a belső hírlevél címlapján ez állt:
„Anna története – Egy rejtett kincs a soraink között”
Egy délután Anna épp kávét vett az automatából, amikor Kati odalépett mellé.
– Még mindig nem hiszem el, hogy ilyen emberrel dolgozom egy irodában. Komolyan mondom, inspirálsz.
Anna mosolygott, majd csendesen ennyit felelt:
– Nem vagyok kivételes. Csak nem hagytam, hogy a világ eldöntse helyettem, ki vagyok.
Azzal megigazította a táskáját, és visszasétált az irodájába. Ezúttal mindenki köszönt neki. Már nem néztek át rajta – látták. És végre látták jól.