A húszéves fiunk egy este leültetett minket, és komolyan a szemünkbe nézve közölte:
– Apa, anya… úgy döntöttem, megnősülök.
Csak néztünk egymásra a férjemmel. Meglepődtünk, persze, hiszen még olyan fiatal – és a barátnője is alig múlt tizenkilenc. De azt is tudtuk, hogy már két éve együtt vannak, és a lány kedves, tisztelettudó, minden tekintetben szerethető. Nem volt okunk ellenezni a kapcsolatukat. Ugyanakkor az esküvő gondolata – főleg anyagilag – nyomasztóan hatott ránk.
A fiunk ragaszkodott hozzá, hogy csak egy szerény polgári szertartást szeretnének, de mi nem tudtunk beletörődni abba, hogy egyetlen gyermekünk ilyen visszafogottan kezdje a házaséletét. Meg akartuk adni neki a módját – akkor is, ha ez anyagi áldozattal járt.
Másnap találkoztunk a menyasszony családjával. Tudtuk, hogy a lányt egyedül nevelte az édesanyja, és hogy szerény körülmények között élnek. Mikor beléptünk a házukba, rend, melegség és szeretet fogadott minket. A kert gondozott volt, az étkezőasztalon gőzölgő házi étel, és a nő, aki vendégül látott minket, szívből mosolygott.
Mindezek után meghoztuk a döntést: mi álljuk az esküvő minden költségét. Egyetlen kérésünk volt – hogy a meghívottak száma maradjon szűk családi körön belül.
Egy meglepő látogatás
Egy héttel az esküvő előtt a menyasszony édesanyja becsöngetett hozzánk. A kezében egy borítékot szorongatott.
– Tudom, hogy maguk mindent elintéztek – mondta csendesen –, de nem engedhetem meg, hogy a lányom úgy menjen férjhez, hogy én semmit nem teszek hozzá. Ezt a pénzt kölcsönkértem. Kérem, fogadják el.
A férjemmel szóhoz sem jutottunk. Könnyek szöktek a szemembe. Nem maga az összeg, hanem a gesztus – a méltóság, az elkötelezettség, az anyai szeretet megnyilvánulása – az, ami mélyen megérintett minket. Azt hittük, ez volt a legnagyobb meglepetés, amit ez az esküvő tartogatott. Tévedtünk.
Egy teljesen más irányt vett történet
Az esküvő napján minden csodálatosan alakult. A rokonaink is ott voltak – köztük a testvérem, aki szintén egyedülálló.
A vacsora közben azt vettem észre, hogy különösen hosszan beszélget a menyasszony édesanyjával. Mosolyogtak, nevettek – de mivel mindketten felnőttek, nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget a dolognak.
Néhány héttel később azonban jött a meglepetés: bejelentették, hogy elkezdtek találkozgatni. Kiderült, hogy a testvérem mindössze két évvel fiatalabb a menyasszony anyjánál, és a közös élethelyzetük – a válás, az újrakezdés – különös módon összekapcsolta őket.
Nem sokkal később már arról beszéltek, hogy szeretnének együtt új fejezetet nyitni az életükben.
Most tehát újabb esküvőre készülünk – ezúttal a testvérem és immár a menyem édesanyja között!
Bevallom, elsőre szokatlannak tűnt, de mostanra már csak mosolygok rajta. Az élet néha a legváratlanabb módokon hozza össze az embereket. És ha ők ketten boldogok – mi más számítana?
Ez a történet számomra nemcsak a család bővüléséről szól, hanem a második esélyekről, a tiszteletről és arról, hogy a szeretet tényleg ott bukkan fel, ahol a legkevésbé számítanánk rá.