„Ez az én életem, nem a tiétek”
– Ugye te is belátod, hogy nem tudják egyedül megoldani – kezdte Viktor szinte könyörögve. – A bank minden nap hívogatja őket, aztán azok is, akiknek a bátyám tartozik. Anyám már fél felvenni a telefont, apám állandóan gyógyszereken él, és teljesen maga alatt van. Senkire sem számíthatnak, csak rád. Kérlek, add el a lakásod!
Anna felhúzta a szemöldökét, majd hideg nyugalommal így felelt:
– Világosíts fel, kérlek, miért is tartozom nekik bármivel? Kölcsönkértem valaha tőled, vagy a szüleidtől? Ígéretet tettem, hogy majd egyszer az egész vagyonomat a te felelőtlen rokonaitok megmentésére fordítom? Nem rémlik. Akkor mégis, miből gondolod, hogy ez az én dolgom lenne? Egyetlen embernek sem tartozom semmivel ebben az életben. Csak a szüleimnek és a lányomnak. És nekik is csak akkor, ha kérik.
Anna negyvenöt éves volt. Nem naiv, nem álmodozó, hanem olyan nő, aki mindig is a saját lábán állt. Már fiatalon megtanulta: ebben az életben senkire sem lehet számítani – csak saját magára.
A szülők bármennyire is szeretik a gyereküket, megbetegedhetnek, eltűnhetnek az életből. A férfi, bármilyen gondoskodó is, holnap mással ébredhet. A gyerekek pedig, ha felnőnek, a saját útjukat járják – és onnantól kezdve nem te leszel a középpontban.
Ezért Anna már huszonévesen, amikor először munkába állt, eldöntötte: amit akar, azt magának fogja megszerezni.
Így is lett.
Mikor megismerkedett Viktorral, már egy nagyüzem vezető könyvelőhelyettese volt, jó fizetéssel. Az akkori főnöke, egy idős, tapasztalt asszony – Éva néni – egy nap félrevonta őt, és azt mondta:
– Anna, ha okosan gondolkodsz, most veszel egy kis lakást. Később csak nőni fog az értéke. Ha majd férjhez mész, jól jön. És ha olyan férfi lesz, aki nem akar részesedni abból, amit te magadnak építettél, akkor tudni fogod, hogy jól választottál.
Anna pontosan ezt tette. Vett egy szerény kis egyszobás lakást, amit a saját fizetéséből rendezett be. Amikor később összeházasodtak Viktorral, már biztos alapja volt.
Viktor akkoriban egy tervezőirodában dolgozott, nem keresett rosszul, de nem is kiemelkedően. Amikor megtudta, hogy Anna lakástulajdonos, megörült.
– Szuper! Eleinte lakhatunk ott, aztán, ha jönnek a gyerekek, veszünk valami nagyobbat – mondta lelkesen.
– Akkorra már késő lesz – felelte Anna. – Egy gyerek rengeteg költséget hoz. Jobb most tervezni, amíg még szabadon mozgunk.
Így végül nászajándékból és Viktor megtakarításaiból vettek egy kétszobás lakást. Anna pedig a saját lakását kiadta, és a bérleti díjat a közös kasszába tette – nem kényszerből, hanem szívből.
Egy évvel később megszületett a lányuk, Dóri. Anna mindent beletett a nevelésébe – de nem pénzt, hanem elveket.
– Emlékezz, kicsim: mi mindig itt leszünk neked, de sose felejtsd el, hogy az életben elsősorban magadra számíthatsz. Ha majd férjhez mész, lakhattok az én lakásomban, de az mindig az enyém marad. A férjed dolga lesz, hogy nektek is legyen sajátotok. Legyél önálló, és olyan férfit válassz, aki maga is az.
Dóri értette – és támogatta édesanyját minden döntésében.
Most, húsz évvel később, Viktor hazaérve megállt Anna előtt, és ismét előhozta a témát:
– Anyám ma sírva hívott. Tudod, mekkora bajban vannak. A testvérem miatt az egész család adósságban úszik.
– Igen, hallottam. A testvéred, aki egész életében csak más pénzéből próbált megélni – reagált Anna keményen. – Ezt nem nevezem meglepetésnek.
– Ne légy ilyen kemény. Tudod jól, hogy Nikitát elhagyta a felesége, elvitte a közös lakást, és most hitelt fizet valami után, ami már nem is az övé.
– És ezért az én lakásomat kéne beáldozni? Bocsáss meg, de ez teljesen abszurd.
Viktor egyre ingerültebb lett.
– Te nem érted! Ez nem a te családod, azért beszélsz így! Az én szüleim a padlón vannak, a nyugdíjukat is elvitte a bank. Apám már senkitől sem tud kérni, anyám gyógyszert sem vesz. És te csak állsz itt, mint egy jégdarab!
Anna lassan és nyugodtan válaszolt:
– Először is, ha valaki fenyegeti a szüleidet, akkor rendőrséghez kell fordulni. Másodszor pedig: ha a testvéred férfi lenne, nem tolná a terhét a családra. Én nem fogom a jövőmet feláldozni valaki miatt, aki egy percig sem gondolkodik felelősen.
– Mi lesz velük? Meghalnak? – kiáltott Viktor, már-már teátrálisan.
– Mindenki a saját döntései következményét viseli. Én is, te is, ők is. Az én lakásom pedig a biztonságom. És a lányom jövője. Ez nem alku tárgya.
Viktor szinte szitkozódva távozott a szobából, és Anna akkor már sejtette: ez még nem a történet vége.
Nem is volt.
Pár hónappal később megtudta, hogy a férjének már régóta van valakije. Egy fiatalabb nő. És hogy válni akar.
– A lakást el kell osztanunk. Nekem és Galinának nincs hová mennünk. Minden közös vagyon számít – közölte Viktor dühösen.
– Látod – felelte Anna fanyar mosollyal. – Jó döntés volt nem eladni azt a lakást. Az intuícióm ismét nem hagyott cserben.
Most, hogy elváltak, Anna visszaköltözött az egyszobás lakásába. A közös ingatlan eladásából befolyt pénzt bankba tette, és azon gondolkodik, hogy Dórinak vesz belőle egy saját lakást, mielőtt férjhez megy.
– Anyu, még nem tudom biztosan… – mondta Dóri, mikor megemlítette neki.
– Ráérünk. Nézzünk szét, hátha találunk valami jót – felelte Anna, és elindultak együtt lakást nézni. Mert bármi jöhet még, Anna tudta: ha valamit felépített magának, azt nem veheti el tőle senki.