54 éves vagyok, és a válásom után eldöntöttem: ennél többet érdemlek.
26 évig éltem házasságban, és sokáig azt hittem, ez örökre szól. De amikor a fiunk egyetemre költözött, hirtelen mintha kinyílt volna előttem a világ. Rájöttem, hogy jogom van újrakezdeni. A férjem próbált visszacsábítani, ígérgetett hegyeket-völgyeket, de én már nem akartam visszamenni abba a ketrecbe, amit otthonnak neveztünk. Eljöttem. És bár az elején fájt, lassan-lassan elkezdtem ízlelgetni a szabadság ízét.
A barátnőim nem értették, miért keresek újra társaságot férfiak között. „Megbolondultál? Ebben a korban?” – kérdezték csóválva a fejüket. De én is nő vagyok. És mint minden nő, vágytam rá, hogy újra fontosnak, szépnek, kívánatosnak érezzem magam.
Így jött képbe Viktor.
A szomszéd utcában lakott. Gyakran futottunk össze a parkban, először csak egy-egy köszönés erejéig, aztán egyre hosszabb beszélgetésekké váltak ezek az alkalmak. A tekintete meleg volt, a hangja megnyugtató. Egyszer csak meghívott randira.
Én pedig úgy döntöttem, nálam lesz a találkozó. Megfőztem a vacsorát, gyertyákat gyújtottam, kiválasztottam a kedvenc ruhámat – mindent úgy készítettem elő, ahogy azt egy különleges este megérdemli.
Pontban hétkor csengettek. Kinyitottam az ajtót, és… megdermedtem.
Viktor ott állt a küszöbön. Se virág, se apró figyelmesség. Semmi.
– Tényleg üres kézzel jöttél? – kérdeztem döbbenten.
– Ugyan már – vont vállat –, felnőttek vagyunk, nem gyerekek.
Elmosolyodtam. De nem vidáman – hanem fáradtan. Aztán lassan becsuktam előtte az ajtót.
Fájt. Megbántott. De tudod, mit tanultam meg az elmúlt években? Azt, hogy nem szabad beérni kevesebbel annál, amit igazán megérdemlünk. Ha egy férfi már az elején nem lát benned nőt – csak egy kényelmes megállót, ahol vacsorát kap és társaságot – abból soha nem lesz valódi kapcsolat. Én nem vagyok senkinek az utolsó esélye.
Viktor persze megsértődött, és hamarosan az egész környék tudta, hogy én „nagyképű vagyok”, és „úgyis egyedül maradok”.
Hát legyen. Mondjon, amit akar. Inkább vagyok egyedül méltósággal, mint valaki mellett, aki nem értékel. Talán egyszer még találkozom egy olyan férfival, aki valóban lát engem. Vagy lehet, hogy ilyenek már nincsenek?
Mit gondoltok? Jól döntöttem?