Természetemnél fogva mindig is lelkiismeretes bérlő voltam. Rendszeresen, határidőre fizettem a lakbért, gondosan karbantartottam az ingatlant, és mindenben igyekeztem tiszteletben tartani a ház szabályait.
A főbérlőm, Mr. Thompson, egy visszahúzódó, idős úr volt, aki ritkán szólt bele a lakóközösség életébe. Amíg megérkezett a bérleti díj, békén hagyott mindenkit. Szinte észrevétlenül telt mellette az idő – és épp ez a nyugalom volt az, amit annyira értékeltem.
Ezért is ért teljesen váratlanul az az esti telefonhívás.
Több mint egy éve éltem már a lakásban, így nem lepett meg, hogy néha-néha üzenetet kaptam tőle valamilyen karbantartási kérdés miatt. De ez a hívás más volt. Furcsa. Idegesítően szokatlan.
– Halló, Ms. Miller? – szólt bele a kagylóba Mr. Thompson, hangja fáradt volt, de ideges rezgésekkel teli.
– Igen, én vagyok. Valami probléma van? – kérdeztem, abban a hitben, hogy talán megint csöpög a csap vagy elromlott a fűtés.
– Szükségem lenne egy beszélgetésre… valamiről, ami fontosabb, mint a lakbér – mondta tétován, mintha már maga is megbánta volna, hogy egyáltalán tárcsázott.
Összehúztam a szemöldököm.
– Ezt hogy érti?
– Holnap beszélhetnénk személyesen? Átjönnék.
Mielőtt válaszolhattam volna, bontotta a vonalat.
Másnap délután ott várt rám az előtérben. Zavartan mosolygott, homloka gyöngyözött az izzadságtól. Az eddig szinte kőbe vésett arckifejezése most mintha teljesen feloldódott volna. Nem a megszokott főbérlő állt előttem – inkább valaki, aki olyasmit készült kérni, amit talán ő maga is képtelenségnek tart.
– Menjünk fel a lakásába – javasolta halkan.
Kíváncsiságtól hajtva követtem. Amint becsuktam mögöttünk az ajtót, ő lehuppant a kanapéra, míg én az ajtófélfának támaszkodva vártam.
– Tudom, hogy furcsán fog hangzani – kezdte, a padlót bámulva. – De egy szívességet szeretnék kérni öntől.
Felvontam a szemöldököm.
– Milyen szívességet?
Kínosan fészkelődött, mintha még mindig vívódna belül.
– Egy esküvőre vagyok hivatalos jövő hétvégén – mondta végül halkan. – Nagyon fontos alkalom. És nincs, aki elkísérjen.
Összezavarodva néztem rá.
– Értem… de ennek mi köze hozzám?
Nagy levegőt vett, mintha egy utolsó lökésre lett volna szüksége.
– Azt szeretném kérni, hogy jöjjön el velem. Kísérőként. Ha beleegyezik, a lakbért több mint a felére csökkenteném – hat hónapon át.
Megmerevedtem.
– Azt szeretné, hogy elmenjek magával egy esküvőre, cserébe azért, hogy kevesebb lakbért fizessek?
Bólintott, a tekintetét lesütve.
– Csak ennyit kérek. Nem lenne semmi több. Csak… szeretnék valaki mellett megjelenni azon a napon.
Szinte meg sem tudtam szólalni. Szürreális volt az egész.
Mindig úgy gondoltam Mr. Thompsonra, mint egy távolságtartó, korrekt emberre, aki nem keveredik a bérlői magánéletébe. De ez a kérés túlment minden határon. És nem is csak a tartalma miatt, hanem mert azt sugallta: ő ezt teljesen elfogadhatónak tartja.
– Elnézést, de ezt nem vállalhatom – mondtam határozottan, de nyugodtan.
– Továbbra is szívesen fizetem a lakbért, ahogy eddig, de nem szeretnék részt venni semmiféle ilyen megállapodásban.
Láthatóan csalódott volt, de nem vitatkozott. Csak bólintott.
– Megértem – suttogta, és már állt is fel. – Sajnálom, hogy ilyen helyzetbe hoztam.
Miután kiment, mélyen fellélegeztem.
Tisztában voltam vele, hogy épphogy elkerültem egy nagyon kényelmetlen szituációt. De közben valami sokkal fontosabbat is megértettem.
Bármilyen formájú kapcsolatban legyünk is valakivel – még ha csak egy főbérlő-bérlő viszony is – a határokat igenis tiszteletben kell tartani. És ha valami kellemetlen érzést kelt bennünk, arra hallgatni kell.
Nem maradhattam tovább egy olyan helyen, ahol a lakhatásom árát ilyen módon próbálják befolyásolni. Azonnal új albérlet után kezdtem nézni.
Ez az eset megtanított arra, hogy nincs az a kedvezmény vagy lakás, ami megérné, hogy az ember háttérbe szorítsa a saját komfortérzetét, biztonságérzetét vagy határait.
Az ösztöneink nem véletlenül szólnak. És én ezentúl mindig figyelni fogok rájuk.