Sára némán tűrte nénje keserű kirohanását. Már nem is próbált védekezni. Egyszerűen csak állt ott, lehajtott fejjel, mint aki tudja, hogy nincs több kérés, nincs több kegyelem. Még reménykedett, hogy amíg munkát talál, addig meghúzhatja magát itt, de ez a halvány remény is szertefoszlott a nénje szavaiban.
„Ha az anyám még élne…” – gondolta Sára, és szemében egy pillanatra fájdalom villant.
Édesapját sosem ismerte. Édesanyját pedig egy figyelmetlen, részeg sofőr gázolta halálra a zebrán, amikor Sára még kisgyermek volt. Már intézkedtek volna az állami gondozásba helyezéséről, amikor felbukkant egy távoli rokon, az anyja unokatestvére, aki vállalta a gyámságát.
Ez az asszony egy déli határhoz közeli kisváros szélén élt, egyszerű házban. A hely nyáron perzselő hőségben, télen hosszan tartó esőkben bővelkedett. Sárának mindig volt mit ennie, volt hol aludnia, s a ház körüli munka sem volt idegen számára: főzés, takarítás, állatok. Bár sosem kapta meg azt a gyengédséget, amit egy gyermeknek a legjobban kellene, nem panaszkodott – nem volt, akihez.
Jól tanult, kitartott, és a gimnázium után felvételt nyert a pedagógiai főiskolára. Az évek gyorsan teltek, és mire észbe kapott, már a záróvizsgák előtt állt. Hazatért. De ez a hazatérés más volt: nem örömteli, hanem szégyennel teli. Egyedülállóként, bőrönddel és egy titokkal – terhes volt.
A nénje ordított, aztán faképnél hagyta. Sára összeszedte holmiját, és némán kilépett a házból. A fülledt délutánban egyedül rótta a poros utcákat. Albérletet keresett, de fogalma sem volt, hol kezdje. Az utcákon az augusztusi nap arany szőnyeget szőtt, a kertek tele voltak érett gyümölccsel, az udvarokból friss kenyér és lecsó illata szállt. Minden olyan volt, mint régen – csak ő volt más.
A szomjúságtól kimerülve megállt egy ház előtt, és megszólította a kerítés mögött álló asszonyt:
– Elnézést, kaphatnék egy pohár vizet?
Az asszony, Paula, egy határozott, mégis meleg tekintetű, ötvenes évei közepén járó nő volt. Ránézett Sárára, aztán biccentett:
– Jöjjön csak be, kedves. Forró nap van ez.
Sára ivott, megpihent a kis udvari padon, aztán halk hangon elmondta: most végzett, tanítói állást keres, de se szállása, se rokona nincs a városban, akinél maradhatna.
Paula elgondolkodva nézte a lányt, majd megszólalt:
– Nálam is lakhat. Van egy szobám, rendben van, és nem kérek sokat, csak annyit, hogy pontosan fizessen. Megmutassam?
Sára szinte meg sem tudott szólalni a megkönnyebbüléstől. A szoba kicsi volt, egyszerű, de tiszta: ágy, szekrény, asztal, szék, és egy ablak a kertre. Tökéletesnek tűnt.
Hamar megegyeztek, Sára átöltözött, és már ment is az oktatási hivatalba munkát keresni.
Az elkövetkező hetekben gyorsan megszokta az új életét. Munka, otthon, segítés Paula körül. A két nő hamar összebarátkozott, esténként teáztak, és beszélgettek a kertben. Paula örült a társaságnak, Sára pedig végre biztonságban érezte magát.
A terhessége zökkenőmentesen telt. Már a második hónapban elmondta Paulának az igazat: hogy másodéves volt, amikor megismerkedett Zoltánnal, a jóképű, jómódú fiúval, akit szülei orvosnak szántak, és aki nem is gondolhatott volna egy vidéki lányra komolyan. Mégis őt választotta.
Kapcsolatuk szép volt – addig a bizonyos napig, amikor Sára megérezte a szokatlan émelygést, a furcsa illatokat. Egy teszt. Két csík. És egy döntés.
Zoltán családja hallani sem akart a gyermekről. Az anyja hidegen közölte: vetesse el, aztán tűnjön el az életükből. Másnap Zoltán egy szó nélkül egy borítékot tett az asztalra. Benne pénz volt – és a hallgatás.
Sára úgy döntött: nem veteti el. Már szerette azt a kis életet. Paula végighallgatta, megszorította a kezét és ennyit mondott:
– Bátor vagy. És rendes ember. A gyereked nem lesz egyedül.
A hónapok teltek. A has egyre gömbölyödött. Februárban eljött a nap – megszületett egy egészséges kisfiú.
– Danika… – suttogta Sára, és boldogan nézte a kis arcot.
A kórházban aztán új fordulatot vett a története. Kiderült, hogy pár nappal korábban született egy másik baba is – egy kislány, akit az anyja egyszerűen ott hagyott, mondván, nem érzi magát anyának való nőnek. A baba apja egy határőrségi parancsnok volt.
Az ápolónők kerestek valakit, aki szoptatni tudná a picit. A kislány gyenge volt, alig evett. Sára nem sokat gondolkodott:
– Adják ide. Etetem én.
A kis lányt mellre tette, s az azonnal szopni kezdett. Törékeny kis teremtmény volt – Sára csak ennyit mondott:
– Mancikának fogom hívni.
Innentől kezdve két babát szoptatott.
Két nap múlva megjelent egy nővér:
– A kislány apja találkozni szeretne azzal a lánnyal, aki gondját viseli.
Így találkozott Sára Dáviddal, a kapitánnyal. Kék szemű, egyenes tartású férfi volt – és nagyon csendes. A beszélgetésük rövid volt, de őszinte.
A kórházi hazaindulás napján mindenki összegyűlt az udvaron. Egy katonai UAZ állt ott, rózsaszín és kék léggömbökkel feldíszítve. Dávid maga segítette be Sárát az autóba, Paula már ott ült. Sára egyik karjában Danika, másikban Mancika – és a szíve teli egy új, meleg érzéssel, amit még nem mert nevén nevezni.
A kisbusz befordult a sarkon és eltűnt az utca szem elől.
Az élet kiszámíthatatlan. Néha a legnagyobb fájdalmakból nő ki a legszebb jövő. És vannak napok, amelyek csendben, váratlanul, örökre megváltoztatják az ember sorsát.