Grisa és a folyóból kimentett asszony
Tízéves Grisa sietett hazafelé az iskolából. Édesanyja szigorúan megparancsolta, hogy ne kóboroljon el, egyenesen menjen haza. Az éjszaka folyamán a tehén, Zorka megellett, és Lyudmila Szergejevna egész nap ott virrasztott az istállóban az újszülött borjú mellett.
Grisa feladata lett volna, hogy megmelegítse az ebédet, elmosogasson, és elkészüljön a házi feladattal. De őt nem ezek a feladatok vonzották haza. A szívét inkább a kíváncsiság hajtotta: látni akarta az új jövevényt. A kisborjak olyan édesek! Olyan kedvesen nyúlnak az üveg után, és mikor isznak belőle, az ember nevetni sem bírja vissza — hát lehet ezt a csodát kihagyni?
Vidáman ugrándozott végig a folyóparton, ahol már teljesen elolvadt a jég, és az első zöld fű szelíden hajladozott a víz szélén. Ahogy közelebb ért a vízhez, megpillantott egy idős asszonyt. Vizes volt tetőtől talpig, reszketett a hidegtől, és csendesen sírdogált.
— „Néni! Mi történt?” — kérdezte ijedten Grisa, észrevéve a mellette heverő rongycsomót. — „Beleesett a folyóba?”
— „Jaj, kisfiam… nem én estem bele, engem belöktek!” — zokogta az asszony, teste még jobban remegett. — „Elindultam a faluba, hátha valaki megszán, beenged kicsit melegedni… de útközben rám tört egy görcs. Olyan erős volt, hogy levegőt se kaptam. Mozdulni sem tudtam!”
— „Várjon, nagymama! Azonnal jövök vissza!” — kiáltotta Grisa, és rohant haza, olyan sebesen, mintha a szél kergetné.
Otthon Lyudmila épp csak megmosakodott, ledőlt pár percre. Zorka makacs volt: nem akarta odaadni a tejét, talán attól félt, hogy az emberek mindent elvesznek tőle, és semmi sem marad Majkának — így nevezték el a májusban született kisborjút.
Lyudmila nem engedte, hogy a borjú szopjon. Tudta, hogy ha egyszer elkezdi, utána már nem fog inni vödörből, és Zorka sem fogadná el többé, ha az ember feji meg. Így hát saját kezűleg etette.
Pihenését a bejárati ajtó hangos csapódása zavarta meg.
— „Grisa, te vagy az? Minek csapkodod az ajtót? Ég a ház?” — kiáltott ki az ablakon.
— „Nem ég, de majdnem! Valaki haldoklik a folyónál!”
Lyudmila azonnal talpra ugrott.
— „Ki az?”
— „Egy néni! Teljesen átázott, azt mondja, belökték a vízbe, és most megfagy. Nem tud felkelni, hozok neki valami meleget!”
— „Te jó ég…” — suttogta az asszony, miközben kapkodva keresett valami ruhát. — „Vidd apád régi subáját és ezt a sálat. Várj! Vigyük a tejesszekeret is!”
Grisa már futott is a pajtába, és előhúzta a négykerekű szekeret, amit az anyja tejhordásra használt. Kibélelte a subával, ráterítette apja bundáját, és már robogott is vissza a folyópartra.
A néni már nem ült, hanem összegömbölyödve feküdt a fűben, teste hidegtől remegett. Lyudmila óvatosan betakarta, majd felemelte és fektette a kocsira. Az idős asszony olyan könnyű volt, mint egy madárka. Lassan kinyitotta a szemét, tekintete zavaros volt, mégis megpróbált mosolyogni.
— „Ne aggódjon, nagymama, most már jó kezekben van” — mondta csendesen Lyudmila, és Grisa segítségével hazatolták.
Otthon forró fürdő, száraz ruha és gőzölgő tea várta. Mikor az asszony végre kezdett felengedni, könnyes szemmel szorongatta Lyudmila kezét.
— „Drágáim… Isten áldjon meg titeket! Nem is tudom, mivel hálálhatnám meg! Köszönöm, Lyudocska, hogy ilyen szívet neveltél a fiadba!”
— „Ugyan már, Kszénia Petrovna, bárki megtette volna” — felelte szerényen Lyudmila, ám az asszony csak a fejét rázta.
— „Ne mondd ezt… valaki mégis belökött a folyóba!”
Lyudmila kíváncsian közelebb húzódott, Grisát elküldte Majkához, és leült mellé hallgatni a történetet.
— „A nagyobbik fiamnál laktam, szép nagy házban. Az első felesége, Lenocska, orvos volt, és mindig gondoskodott rólam. De mikor megbetegedett, a fiam ápolót fogadott, majd hospice-ba vitte. Amikor Lenocska elment, fél év múlva új feleséget hozott: Milát. Fiatal volt, szép, de már az első naptól gyűlölt.
— ‘Anya, minek mész ki mindig? Csak behordod a koszt!’
Mondtam neki, hogy mozognom kell, de kinevetett:
— ‘Tényleg, élni akarsz még száz évig?’
Sírtam, gyógyszert szedtem, ő meg ordított:
— ‘Ez a vénszag! Megint a büdös bogyóid!’
Egyszerűen kidobta az összes gyógyszerem. Tűrtem. Nem akartam, hogy a fiam két tűz közé kerüljön.
Aztán elutazott egy fórumra. Mila pedig megtiltotta, hogy kimenjek a szobámból. Csak a fürdőbe mehettem. Mikor kértem, hogy vigyen el a kisebbik fiamhoz a faluba, eleinte kiabált, aztán ráállt.
Bepakoltam a bőröndbe, de ő hozott egy papírzacskót:
— ‘Tedd ebbe. A bőröndöt nem cipelem!’
Mikor a hídhoz értünk, azt mondta:
— ‘Nézd, ott van a falu!’
Odamentem a korláthoz, és… belökött. Egyenesen a vízbe. A csomagom utánam zuhant. Ő meg megfordult és elhajtott.”
Az asszony csendben sírt, zsebkendőjével törölgette a szemét. Lyudmila döbbenten hallgatott.
— „Ezt be kellene jelenteni…” — szólalt meg végül.
— „Nem, nem, gyermekem. Az ég lát mindent. Isten majd megítéli.”
— „De hol fog most élni?”
— „Nemsokára ott leszünk. Melyik is a ti falutok neve?”
— „Rubci.”
— „És a következő Lozovaja. Ott él a kisebbik fiam, Viktor. Ő gazdálkodik, gyümölcsöse van, földjei. Rudkovszkij.”
— „Az a híres Rudkovszkij az ön fia? Aki minden évben támogatja az iskolát?”
— „Ő bizony. Régen ott éltünk Lozovajában az urammal. Mikor meghalt, Vitalik vitt magához a városba. Akkor még Lenocska élt.”
Hirtelen Grisa toppant be, arca kipirulva, haja fűcsomókkal tele.
— „Mi történt veled, kisfiam?” — nevetett Lyudmila.
— „Majkával játszottam! Bemásztam hozzá, lefeküdtem mellé, és megnyalogatta az arcomat! Olyan érdes nyelve van!”
Lyudmila mosolygott.
— „Grisenka, tudod, hogy szombaton vendégek jönnek?”
— „Tudom ám! Már gyakoroltunk is!”
— „Akkor minden rendben! Kszénia Petrovna, maradjon velünk szombatig, aztán elvisszük Viktorhoz.”
— „Nem akarok terhére lenni…”
— „Dehogy! Kimosunk mindent, van gépünk, és kint a napon pikk-pakk megszárad!”
Az asszony mosolygott, felállt, körbejárt a szobában.
— „Talán segíthetnék Grisának… valaha tanár voltam Lozovajában.”
Grisa örömmel vezette be a szobájába. Ahogy beszélgettek, kiderült, hogy az itteni tanárok közül több az ő egykori diákja volt.
Három nap múlva Kszénia ünneplő ruhába öltözött, haját is rendbe szedte. A falu ünnepségre készült: az iskola tízéves lett. Megérkezett Viktor is, és mikor kihirdették: „Üdvözöljük körünkben Kszénia Petrovnát, sok tanárunk első tanítóját!”, ő döbbenten, majd boldogan ment ki a színpadra.
Viktor a színfalak mögött szorosan átölelte.
— „Anya! Te vagy az? Hogy kerültél ide?”
— „Hosszú történet, Vitya… De ha nem lenne Grisa és Lyuda…”
Másnap reggel Viktor megjelent Lyudmiláéknál: hozott virágot, vacsorára hívta őket, és megígérte: hoz fejőgépet.
Az ígéretet be is tartotta. Ettől kezdve gyakran járt át. Egyszerűen csak beszélgetni, segíteni, majd egy napon ezt mondta:
— „Lyudochka, nagyon megszerettelek. Jó itt nálatok.”
— „Én is érzem… ugyanígy” — felelte halkan Lyudmila.
Június végén összeházasodtak. Viktor Lozovajába költöztette Lyudmilát és Grisát, a házat pedig kiadta nyaralóknak. Júliusban ünnepelte a születésnapját, de Lyudmila nem lehetett ott: megszületett a közös fiuk, Sztyepán.
Egy héttel Kszénia megmentése után megjelent Vitalik. Mila balesetet szenvedett – autója a folyóba zuhant. Gerincsérülést kapott, ágyhoz kötve maradt.
— „És nem aggódtál, hogy eltűntem?” — kérdezte tőle Kszénia.
— „Mila azt mondta, hogy Viktorhoz mentél…”
Grisa pedig boldogan kerekezett új biciklijén, boltba, patikába, barátokhoz. Tudta: fontos lett. És boldog.