Az volt a meggyőződésem, hogy az exférjem édesanyja demenciában szenved, ezért jött hozzám újra és újra még a válásunk után is — egészen addig, míg egyszer bele nem pillantottam a táskájába, és rá nem jöttem, mi is áll valójában a látogatásai mögött.

A munkahelyemen a napjaim zűrzavarosak voltak: telefoncsörgés, papírhegyek, elharapott félmondatok – és közben a gondolataim mindig visszatértek Danielhez. A múlt emlékei, amelyekről azt hittem, már eltemettem őket, még mindig ott lüktettek bennem. A házasságunk rég véget ért, de a seb helye még mindig sajgott.

De ma valami más volt. Várakozás bujkált bennem. Este vacsorázni készültem Markkal – azzal a férfival, akinek mosolya valami melegséget ébresztett bennem, ott belül, ahol már túl régóta volt fagyos a csend.

Főztem egy bögre kamillateát. A gőz illata finoman betöltötte a szobát, mintha azt súgta volna: „minden rendben lesz”. Kedvenc fotelomba süppedtem, és miközben a meleg csésze a tenyeremet melengette, kinyitottam a könyvemet, hogy végre elmerülhessek egy másik világban.

De a csengő hirtelen, éles hangja szétszaggatta a csendet.

Sóhajtva letettem a teát, és ajtót nyitottam.

Ott állt Eleanor. Mosolygott – az a fajta mosoly volt ez, amitől könnybe lábad az ember szeme. Ősz haja gondosan be volt fésülve, az arca kedves, és egy gőzölgő almáspitét tartott a kezében.

– Jess, drága – mondta vidáman. – Hoztam Daniel kedvencét. Itthon van?

Megdermedtem. Mint mindig, amikor Eleanor megfeledkezett róla, hogy Daniel és én már nem vagyunk együtt. Majdnem egy éve váltunk el, de ő – demenciája miatt – újra és újra a múltban élt.

– Ó, Eleanor – mondtam lágyan, megfogva a karját. – Gyere csak be. Daniel most épp nincs itthon.

Hazudtam. De az igazság kegyetlenebb lett volna.

Ő belépett, letelepedett a nappaliban, és úgy nézett körbe, mintha minden a régi lenne. A szívemet bűntudat szorította össze. Eleanor mindig úgy szeretett, mintha a saját lánya volnék.

– Jól tetted, hogy jöttél – mondtam halkan. – Kóstoljuk meg a pitét, csodálatos az illata.

A konyhában csendben ült az asztalnál, a kezeit az ölében pihentette. Ismét elmesélte a receptet, amit már vagy tízszer hallottam. Minden alkalommal úgy, mintha titkot osztana meg velem.

– Ne feledd, Jess: csak egy csipet fahéj. Egy morzsával több, és tönkreteszi az egészet.

Bólintottam, fáradt mosollyal. De bennem kavargott a frusztráció. A vacsora Markkal oda lett. És a gondolataim hirtelen újra Daniel körül forogtak – akitől nem csak a házasságban, de az anyjához fűződő felelősségben is menekült.

– Talán Daniel ma este csatlakozik hozzánk – mondta ábrándozva Eleanor. – Olyan régen voltunk együtt mindannyian.

A torkom összeszorult.
– Talán – suttogtam, és kisiettem a konyhából.

A telefonom után kaptam. A kezem remegett, amikor tárcsáztam Danielt. Hosszan kicsengett, mire végre felvette.

– Mi van, Jess? – kérdezte, fásultan.

– Itt van az anyád. Megint. Nem tudnál… tenni valamit?

– A gondozó feladata ez – felelte fásultan.

– De ő a te anyád! – tört ki belőlem a fájdalom. – Nem dobhatod át a felelősséget másra!

– Elfoglalt vagyok – mondta. – Nehéz napom volt.

Letettem. Nem mondtam semmit. A düh, amit éreztem, már túl ismerős volt.

Visszamentem Eleanorhoz, és csendesen megszólaltam:

– Szeretnél hazamenni, Eleanor? Hívhatok egy taxit.

Ő először bólintott, de aztán összegörnyedt, a fejéhez kapott.

– Jess… a fejem… annyira fáj…

A félelem jeges kézzel markolt meg.
– Hol vannak a gyógyszereid?

– A táskámban – suttogta.

Lázas sietséggel nyúltam a táskába. A kezem remegett. Megtaláltam a gyógyszert – és egy összehajtott papírlapot is.

Az orvosi jegyzőkönyv volt az. És benne ez állt:
„A páciens nem mutat semmilyen demencia tünetet.”

Megdermedtem.

– Eleanor… – kérdeztem halkan. – Mi ez?

Felnézett. A szemei már nem voltak zavarosak. Csak szégyen és bűntudat tükröződött bennük.

– Jess… kérlek… bocsáss meg – suttogta.

– Hazudtál? Miért, Eleanor?

Lesütötte a szemét.
– Mert Daniel már nem törődik velem. Azóta, hogy elváltatok… mintha én is megszűntem volna. De te… te mindig kedves voltál. Figyeltél rám. Törődtél velem.

A szívem elszorult. Egy idős asszony, aki inkább színleli a betegséget, csak hogy ne érezze magát teljesen egyedül.

– Féltem, hogy ha tudod az igazat, már nem engedsz be többé.

Könnyek gyűltek a szemembe.
– Nem tudtam, Eleanor. Annyira sajnálom…

– Nem… én sajnálom – válaszolta remegő hangon.

Ekkor csöngettek újra. Felkaptam a fejem – Mark. Teljesen megfeledkeztem róla.

Kinyitottam az ajtót. Ott állt, kezében egy virágcsokorral. A mosolya aggódóvá változott, amikor meglátott.

– Jess? Minden rendben?

Habozva néztem rá, aztán vissza Eleanorra, aki némán, lehajtott fejjel a kabátját vette fel. Egy pillanatra minden olyan világos lett.

– Mark… sajnálom. Ma este nem tudom… valami közbejött.

Ő csak bólintott, finoman megszorította a kezem.

– Semmi baj – mondta halkan. – Máskor is vacsorázhatunk.

Ahogy elment, halkan becsuktam az ajtót, és Eleanorhoz léptem.

– Várj – mondtam gyengéden. – Maradj még. Szeretném, ha itt lennél.

Ő döbbenten nézett rám.

– Még mindig… akarod, hogy maradjak?

– Most jobban, mint valaha – feleltem.

Leültünk, és újra teát főztem. Csendben ültünk egymás mellett. Nem kellett beszélni – a jelenlétünk volt a gyógyír.

Végül megszólalt:

– Tudod, Jess… te voltál számomra a család, miután mindenki más elment.

Megfogtam a kezét.

– És te nekem egy második anya vagy.

Ő elmosolyodott.
– Szerinted süthetnénk néha együtt pitét?

Nevettem. A könnyek csendben gördültek le az arcomon.

– Annyit, amennyit csak szeretnél, Eleanor.

Odakint a hó újra hullani kezdett. A csillagok csendesen figyeltek minket odafentről, tanúi egy különös, de valódi szeretetnek – ami ott született, ahol senki sem számított rá.