Szenteste egy hajléktalan idős asszonyra bukkantam a hóesésben – néhány nap múlva egy fényűző SUV állt meg a házam előtt, és az életem örökre megváltozott
A szenteste csontig hatolóan hideg volt. Épp csak végeztem a takarítói munkámmal a Grayson-villában, és a hóban hazafelé gyalogolva egyetlen gondolat járt a fejemben: hazaérni a gyerekeimhez. Öt van belőlük. Azóta, hogy a férjem, Jácint, három éve elhunyt, minden nap küzdelem volt. Egyedülálló anyaként minden fillér számított, de még mindig volt tető a fejünk felett – ha lyukas is volt.
Ahogy a szűz hóban csoszogtam a szürkületben, a lámpák hosszú árnyékokat vetettek az útra. Eszembe jutott Jácint. Ő imádta az ilyen estéket – biztosan kivitte volna a gyerekeket egy hógolyócsatára. Most is hallottam a hangját a fejemben: „Senki nem maradhat egyedül karácsony este, Katikám.”
Ekkor vettem észre a padon kuporgó idős nőt. Egy vékony pokrócba burkolózva, remegve ült a fagyban. Megtorpantam. Magunknak is alig volt valamink, a tető megint beázott, de valami nem hagyott nyugodni.
– Hölgyem? – szólítottam meg óvatosan. – Jól van?
Az asszony remegett, és bár próbált bátor lenni, a hangjában ott bujkált a kétségbeesés.
– Nem kell aggódni értem, drágám. Megleszek valahogy.
– Van hová mennie ma este? – kérdeztem, de már tudtam a választ.
Szünet után csak annyit mondott:
– Majd valahogy túlélem.
Ekkor hallottam újra Jácint hangját a lelkemben. Sóhajtottam. Tudtam, hogy nem engedhetem ott.
– Nézze, nem tudok sokat adni, de nálam meleg van, és van egy kis leves a tűzhelyen. Jöjjön velem.
– Ó, nem akarok terhet okozni…
– Nem okoz, és ragaszkodom hozzá. Én Katalin vagyok – nyújtottam a kezem.
– Margit – felelte halkan. – Maga igazán jószívű.
A tekintete kék volt, tiszta, és valami mély melegség áradt belőle. Nagymamámra emlékeztetett.
Lassan elindultunk. Margit egyre magabiztosabb lett, ahogy közeledtünk a kicsiny házamhoz. A lámpák égtek, és a legkisebb fiam, Tomi, már az ajtóból rohant elénk.
– Anya! Ki ez a néni?
– Ő Margit néni – mosolyogtam rájuk. – Ma velünk alszik.
A gyerekek azonnal befogadták. Lisa lelkesen mutatta meg a papírból készült angyalkát.
– Nézd, Margit néni, én csináltam!
– Csodálatos – mosolygott az idős asszony. – Ti készítettétek az összes díszt?
A gyerekek izgatottan bólogattak, egyszerre kezdtek beszélni. Közben én felszolgáltam a meleg levest a kopott tálkákban. A házunk nem volt nagy, sőt inkább öreg és huzatos, de a törölközőkkel az ajtó alatt legalább tartottuk a meleget.
Aznap este, miután a gyerekek elaludtak, Margit nénivel a konyhában teáztunk.
– Köszönöm, Katalin – suttogta. – Nem is tudom, mikor volt utoljára ilyen karácsonyom.
– Karácsonykor senki sem lehet egyedül – válaszoltam mosolyogva.
Másnap a munkahelyemen, a villa konyhájában épp Denise, a főnökasszony rendezte a vázában a virágokat, mikor megszólítottam.
– Denise, beszélhetnénk egy percre?
Janine, a másik bejárónő, rögtön belevágott.
– Te mit csináltál? Hazavittél egy hajléktalant? Drágám, még a saját gyerekeidet sem tudod etetni!
A szavai fájtak – főleg, mert magam is féltem attól, hogy talán hibát követtem el.
– Szégyelld magad, Janine – vágott közbe Denise. – Minden jóság számít. Az élet pedig különös módon képes visszaadni, amit adunk.
Elmosolyodott, és rám kacsintott.
– És Katalin, ha kell, hozok egy kis maradék sonkát az ünnepi vacsoránkból. Odaadod a gyerekeknek.
– Ó, ezt nem fogadhatom el…
– Dehogynem. Ez a közösség ereje.
Három nappal később épp indulni készültem munkába, amikor hangos duda harsant az utcán. Kinéztem, és egy fényesen feldíszített, fekete SUV állt a ház előtt. Egy elegáns öltönyös férfi pattant ki belőle, arca tele volt érzelemmel.
– Ön Katalin? – kérdezte sürgetően.
– Igen… miért?
– A nevem Róbert. Margit a nagynéném. Három napja eltűnt, és azóta keressük. Végül Mr. Graysontól kértem segítséget. Az egyik dolgozója hallotta, hogy mit tett maga. Ön… ön megmentette az életét.
– Én csak… bárki megtette volna.
– De senki nem tette meg. Csak maga.
Ezután a férfi előhúzott egy kulcscsomót, és felém nyújtotta.
– Ez az autó mostantól az öné.
– Tessék? Nem, nem fogadhatom el!
– Kérem – nézett rám meleg, barna szemekkel. – Mikor mások elfordultak, maga segített. Hadd viszonozzam.
Megfogta a kezem, és a kulcsot belesimította a tenyerembe. Ekkor jutottak eszembe Denise szavai: „Az élet visszaadja, amit adsz.” Szorosan zártam össze ujjaimat a kulcsok körül. Elfogadtam.
Azt hittem, itt vége is lesz. De nem így történt.
Róbert egyre gyakrabban látogatott meg minket. Elhozta a mesterembereket, megjavíttatta a tetőt, mindig hozott valamit – egy kis ételt, mesekönyvet, vagy csak egy jó szót.
A gyerekeim hamar megszerették.
– Anya, Róbert bácsi pizzát hozott! – kiabálta Sarah egy este.
– És mesekönyvet is! – tette hozzá Lisa.
Margit néni rendszeres vendég lett, igazi nagymamafigurává vált. Róbert pedig… valahogy nem csak segíteni járt már hozzánk.
– Anya, ő szeret téged – mondta Sarah egyszer, bölcsebben, mint ahogy egy tizennégy éveshez illik.
– Apának is tetszene – tette hozzá halkan.
Egy évvel később, karácsony este Róbert és én összeházasodtunk.
A nappaliban álltam, és néztem, ahogy Róbert Tominak segít feldíszíteni a karácsonyfát, miközben Margit néni a lányokkal sütit sütött.
– Ide akasztod, Tominak? – kérdezte Róbert. – Szerintem tökéletes hely.
Aztán rám nézett.
– Mit gondolsz, Katalin?
– Gyönyörű – feleltem. És nem csak a fára gondoltam.
A ház már nem csak meleg, hanem otthon is lett. A szívem pedig újra megtanult szeretni. Jácint mindig velem marad, de most már helyet kapott benne valaki más is. Egy új család – akiket egyetlen kedves gesztus hozott össze egy fagyos, szentesti éjszakán.