Az esküvőm napján csak anyám jött el – apám nem jelent meg. Azt mondták, valami sürgős dolga akadt. Csak később derült ki, hogy ez nem egészen így volt.
A ceremónia után anyám átadott nekem egy fehér borítékot. Azt mondta, apámtól van – egy kis pénz, ajándékba az új életünkhöz. Meglepett és meghatott. Akkor még nem sejtettem, mennyi fájdalom és árulás rejtőzik mögötte.
Eltelt két hét, mire végre sikerült beszélnem apámmal. Kicsit zavartan, de őszintén gratulált.
— Megkaptad az ajándékomat? — kérdezte halkan.
— Igen, köszönöm szépen! Éppen egy új hűtőszekrényre gyűjtünk, jól jött a segítség — válaszoltam lelkesen.
Egy pillanatra csend lett, majd apám halkan felnevetett:
— Örülök, hogy hasznát veszitek! A lakásavatóra viszont már biztosan elmegyek!
És akkor elmesélt valamit, ami úgy szíven ütött, hogy elszorult a torkom.
Kiderült, hogy még az esküvő előtt – körülbelül két hónappal – anyám megkereste őt. Azt mondta, szeretne valami különlegeset adni nekünk: egy lakást, a közös jövőnk alapját. Apám hitt neki. Egy percig sem kételkedett, és átadta neki a pénzt – az összeset, amit félretett.
De a lakásból semmi nem lett. Anyám eltűnt a pénzzel.
Akkor még nem értettem. Talán csak valami félreértés történt. Felindultan indultam hozzá, remélve, hogy majd tisztázza magát. Hogy megmagyarázza, mi történt.
De nem tett ilyet.
Csak vállat vont, és ridegen ennyit mondott:
— Igen, vettem egy lakást, de saját névre. Kiadom bérbe, hogy hasznot hozzon. Ti fiatalok vagytok, megvan bennetek az erő, hogy megkeressétek, amire szükségetek van.
Megdermedtem. Nem csak a szavai fájtak, hanem az, ahogyan kimondta őket. Olyan közönyösen, mintha semmit sem jelentettünk volna neki. Mintha a saját gyermeke jövője soha nem számított volna.
Abban a pillanatban valami végérvényesen megváltozott bennem. Eltört. Az a kötelék, amit mindig is próbáltam fenntartani vele, megszűnt létezni.
Ezután már nem kerestem őt többé.
A család is tudomást szerzett a történtekről, és sorra fordultak el tőle. De ő úgy tűnt, nem bán semmit. Mintha mi sem történt volna, élte tovább az életét, egyedül, de látszólag elégedetten.
Én pedig megtanultam: néha a legfájóbb árulás nem idegenektől, hanem azoktól jön, akikhez a legközelebb állunk.