Amikor a mézeshetek keserű ízt hagynak…
Azt hittem, a nászút csak a boldogságról szól. Aztán jött egy váratlan telefonhívás a mostohalányomtól – és mindent más megvilágításba helyezett.
Az élet hajlamos akkor belerúgni, amikor végre hátradőlnél. Negyvenöt éves koromra már azt hittem, mindent láttam. De hogy mostohamama leszek egy húszas évei elején járó fiatal nőhöz, aki tele van elvárásokkal? Na, erre nem készültem fel.
Amikor tíz éve hozzámentem Garyhez, nem csak őt választottam, hanem a teljes csomagot: a családot is. Brooke akkor még kamasz volt, alig tizenhárom. Bár nem éltünk együtt, próbáltam mindig ott lenni neki, megmutatni, hogy fontos nekünk.
Most, hogy már huszonhárom, Brooke egy öntudatos, céltudatos – és be kell vallanom – kissé elkényeztetett fiatal nő lett. Mindig is nagy álmokat kergetett, mi pedig Garyvel igyekeztünk mindenben támogatni őt. Végigkísértük az egyetemen, ünnepeltük az eljegyzését, és amikor eljött a nagy nap, nem sajnáltunk sem időt, sem pénzt.
A szőlőbirtokon tartott esküvő tényleg olyan volt, mintha egy magazin címlapjáról lépett volna elő – fények, virágok, elegancia mindenütt. A mosoly Brooke arcán mindent megért.
Aztán jött a nászút.
Garyvel napokig bújtuk a netet, hogy valami igazán különlegeset találjunk. Végül egy gyönyörű villát választottunk a Dominikai Köztársaságban: óceánra néző terasz, saját medence, luxuskényelem. Költséges volt? Igen. Megérte? Akkor még úgy gondoltuk: mindenképp.
Egy reggelen, miközben épp kávét főztem, csörgött a telefonom. „Brooke” – állt a kijelzőn. Elmosolyodtam, és felvettem.
– Szia, szívem! Milyen érzés a trópusi paradicsomban?
De amit hallottam, az mindent elrontott.
– Apa ott van? – kérdezte feszülten. – Kapcsold hangosra!
Összenéztünk Garyvel. Valami nem stimmelt.
– Az a villa, amit béreltetek… – kezdte, majd gúnyosan hozzátette – viccesen kicsi. Komolyan, ez lenne a luxus?
Gary értetlenkedve ráncolta a homlokát.
– Kicsi? 8000 négyzetláb az a ház, Brooke!
– Nekünk ez kevés. A medence aprócska, és még a strand sincs közvetlenül ott. Öt percet kell gyalogolni! Ez nem nászút, ez egy rossz tréfa!
Ahogy hallgattam, éreztem, ahogy Gary feszül, majd halkan odaszóltam:
– Drágám, hetekig kerestük ezt a helyet. Remek értékelései voltak. Szívből választottuk neked.
– Nos, hát… hibáztatok. Ez csalódás. És ami még rosszabb: szánalmasan fukar megoldás volt tőletek.
Ez volt az a pont, amikor Gary elveszítette a türelmét.
– Fukarok?! Tudod te, mennyi pénz ment el erre a nászútra? Az esküvődre?
Brooke erre csak nevetett. Cinikusan.
– Tudod mit? Hagyd abba. Úgyse érted meg.
És megszakította a hívást.
Gary dühösen járkált a konyhában, magában motyogott. Odatettem a kezem a karjára.
– Talán ideje egy kis leckét adni.
Felpillantott rám.
– Mire gondolsz?
– Mutassuk meg, milyen az, amikor valaki valóban „fukar”.
És ezzel cselekvésbe lendültem.
Felhívtam a villa ügyintézőjét.
– Jó napot! Itt Marianne. A férjemmel foglaltunk egy nászútra szánt luxusvillát. Szeretnénk módosítani a foglalást. Valami… egyszerűbbre.
– Egyszerűbbre? – kérdezte meglepetten az ügyintéző.
– Igen. Egy alap szoba is megteszi. Nincs szükség medencére vagy kilátásra. És kérem, közöljék az ifjú párral a változást.
Pár órával később jött is a hívás a recepción.
– Sajnáljuk, de a foglalásuk áthelyezésre került egy standard szobába a szomszéd szállodában.
– Tessék?! Ez valami tévedés! – ordította Brooke.
– Nincs tévedés – felelte nyugodtan a recepciós. – A változtatás kérésre történt.
Pár perc múlva már engem hívott.
– Marianne! Ez komoly? Egy sima szobába tettek át minket!
– Ó, kedvesem – válaszoltam nyugodtan. – Úgy éreztem, hogy ha a luxusvilla túl „olcsó” volt neked, talán jobban értékelnél egy szerényebb lehetőséget. Nem akartunk megszégyeníteni téged a mi „szerény ízlésünkkel”.
– Te nem gondolhatod ezt komolyan! – kiabálta.
– Brooke – mondtam higgadtan – talán most megtanulod értékelni, amit kapsz. A hála nem magától értetődő. Meg kell tanulni.
Gary átvette a szót.
– Ezt most már tényleg túlzásba vitted. Panaszkodni a medencére, a strand távolságára… Mikor lettél ennyire önző?
– Felnőtt nő vagyok, apa! – vágta rá.
– Akkor kezdj el úgy is viselkedni – mondta Gary határozottan.
– Mert jelenleg csak azt látjuk, hogy valaki nem tud hálás lenni semmiért.
Csend lett. A hívás megszakadt.
Egy hét telt el, mire újra jelentkezett.
– Sajnálom. Komolyan. Hálátlanul viselkedtem. Megértettem, mit rontottam el. Ígérem, próbálok jobb lenni.
Gary halkan mosolygott.
– Jó, hogy ezt halljuk. Nem akarunk semmit visszakapni – csak hogy lásd, amit érted tettünk.
– Látom – suttogta Brooke. – Köszönöm nektek.
Amikor a hívás véget ért, Gary csendben átölelt.
– Te aztán tudsz leckét adni – mondta elismerően.
– Néha szükség van rá – válaszoltam. – Még a szeretteinknek is.