Huszonhárom évnyi bánat – és egy igazság, amely mindent megváltoztatott
Huszonhárom éve hordozom a megbánás terhét. Ennyi ideje veszítettem el a feleségemet, Katalint egy repülőgép-szerencsétlenségben. Megtanultam együtt élni a fájdalommal, megszoktam a gyász súlyát. Azt hittem, már semmi sem változtathat ezen. De egy nap a sors kegyetlen és egyben kegyes módon közbeszólt, felfedve egy titkot, amely örökre megváltoztatta az életemet.
Egy évforduló, ami soha nem veszít az erejéből
Ott álltam a sír előtt, ujjaimmal végigsimítva a hideg márványfelületet. Huszonhárom év telt el, de a hiány érzése mit sem csillapodott. A friss rózsák élénken pompáztak a komor kő előtt, mint vércseppek a hóban.
– Sajnálom, Kati – suttogtam, a hangom megremegett. – Meg kellett volna hallgatnom téged.
A csend magába zárt, de a telefonom hirtelen csörögni kezdett. Egy pillanatig haboztam, el akartam utasítani a hívást, de a megszokás erősebb volt.
– Dávid? – szólalt meg egy ismerős hang. Miklós, a cégem társtulajdonosa. – Tudom, hogy most a temetőben vagy, de lenne egy szívesség, amit kérnék tőled.
– Mondd csak – válaszoltam, igyekezve semleges maradni.
– Az új munkatársunk ma érkezik Németországból. Meg tudnád őt felvenni a reptérről?
Egy utolsó pillantást vetettem Katalin sírjára.
– Persze, megoldom.
– Köszönöm! A neve Lilla, a gépe 14:30-kor landol.
Egy megmagyarázhatatlan érzés
A reptéri érkezési csarnok zsúfolásig telt emberekkel. Egy rögtönzött táblát tartottam a kezemben, rajta a névvel: LILLA.
A tömegből egy fiatal nő lépett felém, hosszú, mézszőke haját hátradobva, magabiztosan húzva a bőröndjét. Amikor találkozott a tekintetünk, különös érzés fogott el.
Mintha már láttam volna őt valahol.
– Üdvözlöm! – szólalt meg kedves, enyhén idegen akcentussal. – Lilla vagyok.
– Üdv Budapesten! Hívj nyugodtan Dávidnak.
Rám mosolygott. Az a mosoly… a szívem kihagyott egy ütemet.
– Hozzuk el a csomagodat? – kérdeztem gyorsan, próbálva elterelni a figyelmemet erről a megmagyarázhatatlan érzésről.
Valami ismerős benne…
Útközben Lilla mesélt az életéről, az új kezdet izgalmáról. Minden mondatával egyre ismerősebbnek tűnt, mintha egy régi, elveszett emléket idézne fel bennem.
– A csapat csütörtökönként együtt ebédel. Van kedved csatlakozni? – kérdeztem könnyedén.
– Nagyon szívesen! Nálunk Németországban azt mondják, „Az ebéd a nap legjobb része.”
Elnevettem.
– Mi pedig azt mondjuk, „Repül az idő, ha jó a társaság!”
Elmosolyodott, és játékosan megrázta a fejét.
– Borzalmas szóvicc! De tetszik.
Az ebédek alatt egyre közelebb kerültünk egymáshoz. Volt benne valami, ami megmagyarázhatatlanul ismerősnek tűnt – mintha mindig is ismertem volna őt.
Egy nap Zsolt, a könyvelő, megjegyezte:
– Te és Lilla… mintha rokonok lennétek.
Felnevettem.
– Akár a lányom is lehetne.
De ahogy kimondtam ezt a mondatot, valami mélyen belém hasított. Katalinnal mindig szerettünk volna gyereket…
Egy vacsora, ami mindent megváltoztatott
Egy nap Lilla izgatottan állított be az irodámba.
– Dávid, anyukám a jövő héten meglátogat. Szeretné megismerni az új főnökömet. Van kedved eljönni egy vacsorára?
Nem tudtam nemet mondani.
Azon az estén azonban minden megváltozott.
Amikor leültünk az asztalhoz, Lilla anyja, Erika, hosszan és mélyen a szemembe nézett. Ahogy Lilla kiment a mosdóba, váratlanul megszorította a karomat.
– Ne merd így nézni a lányomat! – sziszegte halkan.
Megdermedtem.
– Tessék?
– Mindent tudok rólad, Dávid – folytatta halkan, de a hangja remegett.
– Nem értem, miről beszél.
Erika közelebb hajolt, és szinte suttogva mondta:
– Elmesélek neked egy történetet egy nőről, aki mindennél jobban szerette a férjét. Egy nap egy régi baráthoz fordult segítségért – valakihez, akivel a férje évekkel korábban összeveszett. Meg akarta békíteni őket.
A gyomrom összeszorult.
– Aznap, amikor el akarta mondani a férjének, hogy gyermeket vár, a férfi megkapta a fényképeket.
A világ forogni kezdett körülöttem.
– Egy féltékeny nővér által ellopott pillanatok. Egy férfi, aki nem kérdezett, csak elüldözte őt.
A kezem ökölbe szorult.
– A repülőgép lezuhant – suttogtam.
Erika bólintott.
– De ő túlélte.
A mellkasom összeszorult.
– És Lilla?
Erika szeme könnybe lábadt.
– A te lányod.
Egy második esély, amit nem hagyhatok elveszni
A levegő kihagyott. A lányom. A gyermek, akit sosem ismertem.
Lilla visszatért az asztalhoz, és látta az arcomon a döbbenetet.
– Mi történt? – kérdezte aggódva.
Nem tudtam megszólalni. Végül Erika halkan megszólalt.
– Mondd el neki, Dávid.
Lilla rám nézett.
– Apa…?
A hangja, az arca… minden elveszett év visszhangzott bennem.
A fájdalom, a megbánás és a szeretet egyszerre szakadt rám.
Magamhoz öleltem, és 23 év elfojtott könnyei végre utat törtek maguknak.
A sors második esélyt adott nekem. És én nem akartam újra elveszíteni őket.