Amikor a gyerekek kicsik, versengenek egymással, ki szereti jobban az édesanyjukat. De amikor felnőnek, és az anya megöregszik, elveszíti erejét, és már nem tud egyedül boldogulni, hirtelen senki sem akarja vállalni a felelősséget.
Pontosan ez történt Bálint és Eszter családjában. Édesanyjuk, Ilona, egész életét a gyermekeinek szentelte. Fáradhatatlanul dolgozott, saját álmairól is lemondott, csak hogy nekik biztos jövőt teremtsen. Soha nem panaszkodott, soha nem várt viszonzást. Ám amikor idős korára segítségre szorult volna, csupán egyikük állt mellette.
Az a nap, amikor minden megváltozott
Ilona még viszonylag jó egészségnek örvendett, amikor egy őszi reggelen hirtelen szélütés érte. Az orvosok életben tartották, de a régi önmaga soha többé nem térhetett vissza. Keze remegett, lábai bizonytalanok lettek, és a legegyszerűbb mozdulatok is kihívást jelentettek számára. Nem tudott egyedül járni, segítségre szorult az étkezésnél, az öltözködésnél, és még a legalapvetőbb dolgok is küzdelemmé váltak számára.
Eszter azonnal kihátrált.
– Nem tudom őt magamhoz venni – jelentette ki határozottan. – A lakásunk kicsi, a gyerekek sok törődést igényelnek, a férjem állandóan dolgozik. Egyszerűen nem tudok még egy ekkora terhet magamra venni.
Bálint nem tétovázott. Tudta, hogy nem hagyhatja magára az édesanyját. Hazavitte magához, vállalva minden ezzel járó nehézséget.
Felesége, Anna tisztában volt vele, hogy ez hatalmas áldozat lesz számukra, de nem hátrált meg.
– Ő az édesanyád. Nem hagyhatjuk magára – mondta csendesen.
Nem volt lehetőségük hivatásos gondozót fogadni, így Anna vállalta ezt a szerepet. Naponta segítette Ilonát felkelni, felöltözni, megetette, és ha éjjel nem tudott a mosdóba kimenni, csendben feltakarított utána. Ha Ilona sírva fakadt, mert tehernek érezte magát, Anna mindig igyekezett megnyugtatni.
Bálint látta, hogy felesége egyre kimerültebb. Egy este felhívta Esztert.
– Tudnál legalább pénzzel segíteni? – kérdezte.
– Nem – vágta rá Eszter gondolkodás nélkül. – Nekem is megvannak a saját gondjaim, hiteleim, számláim. Azt hiszed, nekem olyan könnyű?
Így minden felelősség Bálint és Anna vállára nehezedett.
A szeretet csak addig tart, amíg nem kerül áldozatba?
Hónapok teltek el. Anna gondoskodása lassan meghozta gyümölcsét – Ilona állapota javult. Már nem volt teljesen magatehetetlen, néhány lépést egyedül is meg tudott tenni, és apró házimunkákban is próbált segíteni.
Egy este Ilona bátortalanul megszólalt:
– Maradhatok nálatok örökre?
Bálint a feleségére nézett. Tudta, hogy Anna már így is rengeteget áldozott. A fáradtság kiült az arcára, de a nő csak bólintott.
– Természetesen, anya – mondta Bálint halkan.
Úgy tűnt, minden rendeződik. Egészen addig a napig.
Bálint aznap korábban ért haza. Ahogy belépett a lakásba, anyja hangját hallotta a nappaliból. Telefonált.
– Ne aggódj, Eszterkém – mondta Ilona gyengéden. – Eladom a lakást, és neked adom a pénzt. Ki tudod belőle fizetni a hiteledet, és végre nem kell aggódnod.
Bálint megmerevedett.
Ilona azonban folytatta.
– A maradékot félreteszem Lilinek – tette hozzá. – A lányod megérdemli a biztos jövőt.
Lili. Eszter lánya.
Bálint belépett a szobába, arca elsápadt, de a szeme szikrázott a dühtől.
– Anya. Mit mondtál az imént?
Ilona meglepetten pillantott fel, majd nyugodtan elmosolyodott.
– Ó, Bálint, már itthon vagy? Semmiség volt…
– Semmiség?! – szeme villámokat szórt. – Miután hónapokig gondoskodtunk rólad? Miután Anna minden éjjel felkelt, hogy segítsen neked, te minden pénzedet Eszternek akarod adni?!
Ilona sóhajtott, mintha fia nem értené.
– Fiam, te erős vagy. Mindig is boldogultál egyedül. De Eszter… neki nehezebb. Neki szüksége van a támogatásra.
Bálint testében jeges harag lobbant fel.
„Te boldogulsz egyedül.”
Egész életében ezt hallotta. Amikor egyetemre akart menni – oldja meg maga. Amikor hitelt vett fel a házra – magának kellett kifizetnie. Amikor apja még élt, autót akart venni neki, de Ilona inkább Eszter lakodalmára költötte a pénzt.
És most, amikor Anna és ő mindent megtettek érte, Ilona ismét Esztert választotta.
Bálint egy szót sem szólt. A szekrényhez lépett, elővett egy bőröndöt, és elkezdte belepakolni anyja holmiját.
– Mit csinálsz?! – kiáltott fel Ilona.
– Elviszlek Eszterhez – válaszolta hűvösen. – Ha ő az, akit ennyire szeretsz, akkor mostantól ő gondoskodjon rólad.
– Bálint, kérlek… Ne tegyél ki az utcára!
– Nem teszlek ki – nézett a szemébe keményen. – Csak megadom neked, amit akartál. Te választottál, anya. Most élj a döntéseddel.
Hol az igazság?
Másnap Eszter feldúltan rontott be Bálinték otthonába.
– Megőrültél?! – üvöltötte. – Hogy tehetted ezt anyával?!
Bálint higgadtan nézett rá.
– És te hol voltál, amikor igazán szüksége volt rád?
– Én… én nem tudtam segíteni akkor! – dadogta Eszter.
– De most már elfogadod a pénzét, igaz?
Eszter nem válaszolt, csak lehajtotta a fejét.
Bálint szeme szikrázott.
– Neked soha nem az anyánkról szólt ez. Csak az örökségről.
A bőrönd ott állt az ajtó mellett. Bálint kitárta az ajtót.
– Én megtettem a részem. Most rajtad a sor.
Ilona csendben sírt. Talán most először értette meg, mit tett.
De Bálint számára már túl késő volt.
Vajon igaza volt? A gyerekek felelőssége egyformán gondoskodni szüleikről? Vagy a szeretet csupán egy érdekkapcsolat?