Hónapok óta éreztem a távolságot. A csendeket, a kimondatlan szavakat, az érzelmi szakadékot, ami egyre csak mélyült. Tudtam, hogy nincs már mit várnom, eljött az idő, hogy végleg lezárjam ezt a fejezetet.
Összepakoltam azokat a dolgokat, amelyeket Max, a volt barátom, nálam hagyott. Ruhák, könyvek, apró tárgyak, amelyek egykor a közös életünk részei voltak. Nem maradt más, csak az emlékek – és az a sürgető érzés, hogy itt az ideje továbblépni.
Nem akartam vele találkozni. Nem volt szükség magyarázatokra, sem búcsúzkodásra. Csak le akartam tenni a holmiját, és örökre hátat fordítani a múltunknak.
Ahogy bekanyarodtam az utcába, ahol annyi közös emlék kötött minket össze, a szívem vadul kalapált. A ház pontosan olyan volt, mint régen – tökéletesen nyírt gyep, gondosan festett fehér szegélyek, a hátsó kert, ahol együtt ültettünk virágokat. De most már idegennek tűnt.
Mély levegőt vettem, és kopogtattam. Nem tudtam, mire számítsak, de arra, ami történt, semmiképp sem voltam felkészülve.
Az ajtó kinyílt, és nem Max nézett vissza rám.
Hanem Lily.
Az ikertestvérem.
A levegő bent rekedt a tüdőmben.
– Lily? – szólaltam meg alig hallhatóan. – Te mit keresel itt?
Lily arca megvonaglott, mintha ő is meglepődött volna rajtam. Hosszú, sötét haja vállára omlott, és az a félénk mosoly jelent meg az ajkán, amit gyerekkorunk óta ismertem. De most nem tudtam, mit jelent.
– Én… meglátogatom Maxet – mondta bizonytalanul.
A szavak lassan értek el az agyamig, de ahogy összeállt a kép, a gyomrom görcsbe rándult.
– Meglátogatod? – visszhangoztam, próbálva értelmet találni a helyzetben. – Mi folyik itt, Lily? Miért vagy itt?
A testvérem zavartan elkapta a tekintetét, mintha valami kimondhatatlan titkot próbálna rejtegetni. Aztán vett egy mély levegőt, és kimondta azokat a szavakat, amelyek mindent megváltoztattak.
– Max és én… találkozgatunk.
A világ hirtelen megszűnt létezni körülöttem.
– Hogy érted ezt? – suttogtam.
– Együtt vagyunk – mondta halkan, és láttam rajta, hogy tudja, mennyire fájni fog.
El kellett hátrálnom, mintha egy láthatatlan ütés talált volna el.
– Mióta?
Lily lehajtotta a fejét.
– Pár hónapja. Nem így akartam elmondani neked…
A szavai tompán visszhangzottak a fejemben.
Max és Lily.
A testvérem. A legközelebbi ember, aki valaha is volt nekem. És az a férfi, aki összetörte a szívemet.
– A hátam mögött tettétek? – kérdeztem rekedten, a fájdalom ott lüktetett a torkomban.
– Nem akartalak megbántani – mondta csendesen. – Nem tudtam, hogyan mondjam el.
A szemeim megteltek könnyel.
– Nem gondoltad, hogy jogom van tudni? – A hangom reszketett, de már nem tudtam visszafogni az érzéseimet. – Nem gondoltad, hogy ezt legalább elmondhatnád?
– Féltem, hogy megsérülsz – suttogta. – Azt hittem, ha nem tudsz róla, könnyebb lesz.
Könnyebb?
A szívem összeszorult a szavai hallatán.
Hónapokig bíztam benne. A testvérem volt, a másik felem. Hogyan lehetett képes erre?
Lily lépett egyet felém, a tekintetében bűntudat és fájdalom keveredett.
– Sajnálom – mondta elcsukló hangon. – Soha nem akartalak megbántani.
Hátraléptem. A szívem egyre nehezebb lett.
– Nem tudom ezt most kezelni – mondtam végül, a szavak hidegen és keményen csengtek. – Jobb, ha elmész.
Lily megremegett a szavaim hallatán, de végül csak bólintott.
– Én… remélem, egyszer meg tudsz bocsátani.
Nem válaszoltam.
Csak néztem, ahogy visszasétál a házba, ahogy az ajtó becsukódik mögötte.
És ott álltam, egyedül.
A hideg levegő körbevett, de a legnagyobb hideget belül éreztem.
Nem Max árulása fájt a legjobban.
Hanem az, hogy Lily volt az, aki ezt tette velem.
Aki tudta, min mentem keresztül.
Aki a világon mindennél közelebb állt hozzám.
És aki mégis elárult.
Hosszan álltam ott, a kezem még mindig szorosan markolta a dobozt, amely Max holmiját tartalmazta.
A lezárás, amit akartam, most egészen más formát öltött.
Már nem kellett átgondolnom.
Most már biztos voltam benne.
Vége.
Mindkettőjüknek.