Éppen a megszokott életemet éltem, amikor az egyik diákom Valentin-napi üdvözlőlapot adott nekem. Ismerősnek tűnt, és amikor kihajtottam, a szívem kihagyott egy ütemet. Ez volt az a lap, amit évekkel ezelőtt írtam valakinek, akit egykor szerettem. Tudnom kellett, hogyan került hozzá – még ha ez mindent meg is változtatott.
Sokan azt hiszik, hogy általános iskolai tanárnak lenni könnyű, de ez messze nem igaz. A munkám része volt kiszedni a nyálkát valaki hajából, letörölni a falra firkált rajzokat, vagy épp szőnyeget tisztíttatni egy baleset után. Mégis imádtam a hivatásomat. A gyerekek, minden káosz ellenére, mindig megérdemelték a törődést.
Mark is ilyen volt. Egy csendes, udvarias kisfiú, aki gyakran hozott nekem apró ajándékokat. Egy hónapja volt az osztályomban, és próbált beilleszkedni. Sokan még nem fogadták be, de ő sosem tűnt szomorúnak. Egyszer azt mondta nekem: „Csak sajnálom őket. Nem tudják, hogyan kell kedvesnek lenni.”
Valentin-napon zavartan nyújtott át nekem egy kártyát. Mikor kihajtottam, a levegő bennem rekedt. „A legviccesebb és legokosabb fiúnak, akit ismerek. Ne merj elfelejteni! Örökre a tiéd: Annie.”
Az én kézírásom volt.
– Mark, honnan van ez? – kérdeztem remegő hangon.
– Apám cuccai között találtam – felelte ártatlanul. – A neved is rajta van. Tetszik?
A szívem hevesen vert. Jason. Az első szerelmem. Az egyetlen igazi szerelmem.
Középiskolásként közös jövőt terveztünk, de egy napon Jason összetörve jelentette be: „Elköltözünk Európába.” Nem volt választása. Az utolsó napunk Valentin-napon volt. Azt a lapot neki adtam, ő pedig megígérte: „Még ha akarnám, sem tudnék elfelejteni.”
És most, évekkel később, a fiam egyik diákja épp ezt a lapot hozta vissza nekem.
Meg kellett tudnom az igazságot. Az iskolai aktájából kiderült: az apja neve Jason. Nem lehetett véletlen.
A tanítás után azonnal a megadott címre mentem. Egy gyönyörű nő nyitott ajtót.
– Segíthetek? – kérdezte kimért mosollyal.
– Jasonnel szeretnék beszélni – feleltem, de a gyomrom összeszorult.
– Nincs itthon. De miről lenne szó? – emelte fel a szemöldökét.
– Ön Mark új dadusa?
A mosolya kiszélesedett. – Katherine vagyok. Jason felesége. Mark anyja. És maga?
Mintha arcul csaptak volna. Jason felesége.
– Én Mark tanára vagyok – feleltem halkan.
Amint elhagytam a házat, a könnyeim kitörtek. Micsoda bolond voltam. Mit hittem? Hogy Jason még mindig rám vár? Hogy évek múltán is ugyanúgy szeret? Hogy az a Valentin-napi lap még mindig jelent neki valamit?
Aznap este fagylalttal vigasztaltam magam, miközben a romantikus filmek gúnyt űztek belőlem. A sorsban, a második esélyekben.
De néhány nappal később, amikor az osztályomban pakoltam, egy ismerős hang szólt hozzám.
– Jó napot. A fiam adott önnek egy Valentin-napi lapot. Tudom, hogy furcsa kérés, de ez nagyon fontos nekem. Visszakaphatnám?
A szívem kihagyott egy ütemet. Túl gyorsan álltam fel, beverve a fejem a polcba.
– Annie? – hallottam meg a hangját.
Felpillantottam.
Jason állt előttem.
– Jason… – suttogtam.
Tekintete elmélyült. – Nem hittem volna, hogy tényleg te vagy az. Amikor Mark elmondta a tanárnője nevét, azt hittem, ez csak véletlen egybeesés.
– Úgy tűnik, mégsem az – feleltem remegő hangon.
Lassan bólintott. – Meg akartalak találni. De azt hittem, te már rég elfelejtettél.
A szememet lesütöttem. – Sosem felejtettelek el.
A mosolya pontosan ugyanolyan volt, mint évekkel ezelőtt. És akkor rájöttem: talán a történetünk még nem ért véget.