Egy ismeretlen férfi egyszer önzetlenül segített nekem, majd váratlanul mindenhol feltűnt, bármerre is jártam.

A férfi, aki nem volt ott
Egyszerű gesztusnak indult, csupán egy kis kedvességnek.
A helyi bolt parkolójában álltam, éppen a nehéz bevásárlótáskákat próbáltam bepakolni a csomagtartóba, amikor egy váratlan hang szólított meg a hátam mögül.
– Segíthetek?
Megfordultam, és egy középkorú férfit láttam. Ötvenes éveiben járhatott, elegánsan öltözött volt, ápolt hajjal és kifogástalan modorral. Az arckifejezése udvarias, mégis megfejthetetlen maradt.
Egy pillanatig haboztam. Egy olyan világban, ahol arra nevelnek minket, hogy legyünk óvatosak – különösen egyedülálló nőként egy elhagyatott parkolóban –, talán óvatosságra kellett volna intenie a helyzetnek.
De nem így történt.
– Igen, valójában jól jönne – vallottam be megkönnyebbülten. – Ezek a táskák nehezebbek, mint gondoltam.
A férfi azonnal mozdult, és a legnehezebb csomagokat gondosan bepakolta az autómba.
– Téli tartalékokat halmozol fel? – kérdezte mosolyogva.
– Nem, csak a szokásos heti bevásárlás – válaszoltam félmosollyal. – De úgy tűnik, a szatyrok minden évben gyengébbek lesznek.
Miután végzett, csak bólintott.
– Semmiség.
– Köszönöm – mondtam őszinte hálával. – Igazán kedves volt tőled.
– Bármikor – felelte egyszerűen. Egy pillanatra a szemembe nézett, majd elfordult, és elindult.
Nem várt semmit cserébe. Nem próbált beszélgetést kezdeményezni, nem akart semmit kérni. Egyszerűen csak elment.
Még egy ideig néztem utána, majd beültem az autómba. Mire kihajtottam a parkolóból, már rég elfelejtettem a röpke találkozást.
Csak egy kedves idegen volt. Semmi több.
Egyre ismerősebb arc
Először nem is figyeltem fel rá, amikor újra megláttam.
A kedvenc kávézóm előtt álltam, ahol minden reggel megvettem a kávémat. A férfi az utca túloldalán állt, kezében a telefonjával, a képernyőt nézte.
Összeráncoltam a homlokom, de hamar elhessegettem a gondolatot. Talán a közelben dolgozik.
Aztán másnap újra láttam.
A könyvesbolt előtt.
Majd a konditerem bejáratánál.
Mindig a távolból. Mindig ott volt.
Először azt mondtam magamnak, hogy biztosan véletlen egybeesés. Végül is az emberek gyakran látogatják ugyanazokat a helyeket. De valami nem hagyott nyugodni. Egy megmagyarázhatatlan nyugtalanság telepedett rám, egy érzés, amit nem tudtam figyelmen kívül hagyni.
Aztán egy este, amikor egy kávézóban ültem, és a teámat kevergettem, felpillantottam.
Ott volt.
Az utca túloldalán állt.
Figyelt.
Megdermedtem.
Elővettem a telefonom, hogy lefényképezzem. Talán azért, hogy bizonyítsam magamnak, hogy nem képzelődöm.
De abban a pillanatban, amikor felemeltem a készüléket –
A kijelző elsötétült.
Lemerült az akkumulátor.
A gyomrom összeszorult.
Egy árnyék, amit csak én láttam
Az ezt követő héten tovább folytatódott.
Bárhová mentem, ott volt.
Egy este, amikor hazafelé tartottam, más útvonalat választottam. Másik helyen parkoltam. Két napig ki sem mozdultam a lakásból, próbáltam meggyőzni magam, hogy csak fáradtság vagy stressz az egész.
De amikor végre kiléptem az ajtón – újra megláttam.
Most már nem vártam.
Határozott léptekkel elindultam felé, a szívem vadul dobogott.
Át akartam menni az úton. De mielőtt odaértem volna –
Eltűnt.
Ott álltam a járda szélén, a gondolataim kavargásában.
Mi történik velem?
Az igazság nyomában
Elkeseredetten keresve a választ, felkerestem a legjobb barátnőmet, Elaine-t. Egy kis ékszerboltot vezetett, és mindig is racionális ember volt.
Amikor beléptem az üzletbe, egy pillantást vetett rám, és azonnal észrevette, hogy valami nincs rendben.
– Úgy nézel ki, mint aki szellemet látott – jegyezte meg.
– Lehet, hogy így is van – feleltem halkan. – Elaine, két hete találkoztam egy férfival. Segített a bevásárlásban. Azóta mindenhol látom.
Elaine figyelmesen hallgatott.
– Biztos vagy benne, hogy ugyanaz a személy?
Bólintottam.
– Próbáltam fényképet készíteni róla, de valami mindig megakadályozott benne. Ma pedig az utcán volt… figyelt.
Elaine arca elkomolyodott.
– Ez elég hátborzongató, Maggie. Talán fel kéne keresned a rendőrséget.
Felnevettem, de inkább idegesen, mint valódi humorral.
– És mit mondjak nekik? Hogy egy férfi létezik a közelemben, és kényelmetlenül érzem magam? Nincs bizonyítékom.
Aztán egy gondolat villant be.
– Éppen most volt kint. Nézd meg a kamerák felvételeit.
Elaine azonnal a monitorhoz lépett, és visszapörgette a biztonsági kamera felvételét.
Néztük, ahogy belépek az üzletbe.
Néztük, ahogy megállok az ajtóban, és visszanézek az utca túloldalára.
De ott nem volt senki.
Egyedül voltam.
A vér kifutott az arcomból.
– Ez lehetetlen – suttogtam. – Éppen most láttam őt.
Elaine a vállamra tette a kezét.
– Maggie… talán beszélned kéne valakivel.
A válasz, amit nem akartam hallani
Egy héttel később egy orvosi rendelő várójában ültem, ujjaimat összefonva az ölemben.
A pszichológus kedvesen rám mosolygott.
– Elaine mesélt egy kicsit a helyzetről – mondta. – Szeretném hallani a te szavaiddal.
Mélysóhajtással kezdtem.
– Van egy férfi… mindenhol látom. De nem létezik.
Az orvos figyelmesen hallgatott, majd halkan megszólalt.
– Maggie, úgy gondolom, amit tapasztalsz, az a gyász egy formája.
Összezavarodtam.
– Gyász?
– Az elme néha megteremti azt, amire szüksége van – magyarázta. – Valaki, aki segít, aki ott van, amikor a veszteség túl nehéz. Volt valaki az életedben, aki mindig segített a bevásárlásban?
A szívem kihagyott egy ütemet.
– A férjem… Michael. Ő mindig segített.
Az orvos megértően bólintott.
– Nem veszíted el az eszed, Maggie. Gyászolsz.
A könnyek feltörtek belőlem.
Talán most először engedtem meg magamnak, hogy valóban érezzem a fájdalmat.
És tudtam, hogy egyszer… végre békére lelek.