Németh Emma élete darabokra hullott. Mindössze 23 éves volt, teljesen egyedül maradt, szüleit tragikusan elveszítette, és már csak az utolsó 15 000 forintja maradt, hogy valami ételt vegyen magának. Egy hideg, esős este azonban egy váratlan döntés mindent megváltoztatott – bár akkor még nem is sejthette.
Az esőcseppek apró tűszúrásokként csapódtak a kabátjára, ahogy a bolt felé tartott. Minden lépésnél cuppogott a vizes cipője, mintha a világ is gúnyt űzne belőle. Összébb húzta magát a hidegben, fogai vacogtak.
– Csak menj tovább, Emma – motyogta magának halkan. – Anya mindig azt mondta, a nehéz idők nem tartanak örökké.
Azt hitte, 23 évesen már egészen másképp alakul az élete. Egy évvel korábban egy autóbalesetben mindkét szülőjét elvesztette, és nemcsak a gyász terhét kellett cipelnie, hanem az adósságok súlya is ránehezedett.
Aznap este az utolsó forintjaival próbált némi élelmiszert venni – kenyeret, tojást, néhány konzervet. Semmi extra, csak a legszükségesebbeket.
A bolt hideg, neonfényes belseje még sivárabbá tette a hangulatot. Emma lassan pakolta tele a kosarát, minden egyes fillért gondosan megszámolva. Egy konzerv paradicsomlevest is a kosárba tett. – Anya, bárcsak itt lennél – sóhajtotta magában. – Mindig tudtad, hogyan varázsolj a legegyszerűbb hozzávalókból is valami finomat.
A kassza felé haladva egy férfi vonta magára a figyelmét. Kapucnija átázva lógott, ruhái kopottak voltak, és reszkető kezekkel próbálta összeszámolni az apróját.
– Elnézést… sajnálom, de nem elég – mondta halkan a pénztárosnak. – Csak a kenyeret elvihetném?
A fiatal kasszás zavartan nézett rá.
– Sajnálom, uram, de nem tehetem…
Emma szinte gondolkodás nélkül megszólalt:
– Én kifizetem.
A férfi szeme megtelt könnyel, és megrázta a fejét.
– Nem kellene… Nem várhatom el ezt senkitől.
– Tudom, milyen érzés – felelte Emma csendesen, elővéve a pénzt. – Néha csak egy kis segítség kell, hogy továbblépjünk.
A férfi remegő kézzel vette át a kenyeret és a konzervet.
– Köszönöm… fogalmad sincs, mit jelent ez nekem. Mindenemet elveszítettem, és most te…
Emma halványan elmosolyodott.
– Ígérje meg, hogy vigyáz magára.
A férfi bólintott, majd halkan annyit mondott:
– Egyszer, valahogy visszafizetem ezt.
Aztán eltűnt az esőben.
Másnap reggel Emma korán kelt. Egy fontos állásinterjú várt rá – talán az utolsó esélye arra, hogy újraépítse az életét. Előkotorta a szekrény aljáról a legjobb blézerét, még ha kicsit kopott is volt.
– Menni fog – suttogta magának.
A belvárosi irodaépület hatalmas volt, üvegfalai tükrözték a reggeli napsugarakat. A recepciós kedvesen rámosolygott.
– Németh Emma? Mr. Szabó már várja Önt.
Ahogy belépett az interjúterembe, a lélegzete is elakadt. Az asztal mögött ott ült a férfi, akinek előző este segített. Csak most elegáns öltönyt viselt, határozott és magabiztos volt.
– Emma, ugye? – kérdezte mosolyogva.
– Igen… – felelte döbbenten.
Az interjú végén a férfi közelebb lépett.
– Tartozom egy magyarázattal – mondta. – A nevem Szabó András, és én vagyok ennek a cégnek a vezérigazgatója.
Elmesélte, hogy felesége halála után teljesen összetört, és aznap este mélypontra került. Emma kedvessége azonban ráébresztette, hogy még mindig vannak jó emberek a világon.
– Az állás az Öné – jelentette ki. – Nemcsak a képességei miatt, hanem azért is, mert emlékeztetett arra, hogy az emberség a legfontosabb.
Emma kilépett az épületből, az állásajánlatot a kezében tartva. A napfény kellemes melegséggel simogatta az arcát.
Tudta, hogy a szülei büszkék lennének rá. És ahogy az édesanyja mindig mondta: a kedvesség előbb-utóbb visszatalál hozzánk.