Chicago O’Hare, A12-es kapu.
A hangosbemondó monoton zümmögése keveredett a reptéri zsongással. A 447-es járat New York felé indulni készült – az utolsó hullám utas épp felszivárgott a beszállófolyosón. A kabinban a szokásos hangok: csattogó övek, csúszó kerekek, jégkockák koppanása a műanyag pohár falán.
A felszállás előtti csend volt ez – a vihar előtti fajta.
Ő pontosan 15:41-kor csúszott be az 1A ülésbe. Hibátlan smink, hófehér márkatáska, mozdulataiban a szokásos arisztokratikus magabiztosság. Úgy ült le, mintha nem helyet, hanem trónt foglalna el.
Ekkor ért oda a férfi.
Kávéfoltos farmer, gyűrött ing, a kezében egy papír beszállókártya – rajta fekete tintával: 1A.
A légikísérő reflexből rázta a fejét.
– Uram, a turistaosztály hátrébb van – mondta fáradt udvariassággal, már el is fordulva.
A férfi nem tiltakozott. Csak felemelte a jegyét. A tinta kicsit elkenődött, de a szám jól olvasható volt.
A nő a helyén ülve, keresztbe tett lábbal, egy apró, fölényes mosollyal nézett rá.
– Tévedés lesz – mondta. – Én ide tartozom.
A kabinban suttogás futott végig. Valaki a 3D sorban már élőben közvetített, a nézőszám rohamosan nőtt.
Ekkor a férfi telefonja rezdült.
Képernyőjén két értesítés villogott:
Vészhelyzeti igazgatótanácsi ülés – 16:00
Megfelelőségi ellenőrzés – 16:15
A 2C-ben ülő öltönyös férfi, aki eddig hallgatott, most előrehajolt.
– Talán scanneljék be mindkettőjük kódját – javasolta. – Így kiderül, kié az ülés.
A nő felnevetett. Az a fajta nevetés volt, amitől a levegő kihűl.
– Én vagyok jogosult ide, uram. Nem szoktam tévedni.
A férfi nem szólt. Csak a nőre nézett, mintha valamit keresne az arcán – nem haragot, nem gúnyt.
Emléket.
Egy másik légikísérő érkezett, két biztonsági tiszttel. A hőmérséklet valóban esett pár fokot.
A nő megfeszítette az állát.
– Ez az egész feltartja a járatot – mondta, hangját megemelve, hogy a körülötte ülők hallják.
A főutas-kísérő odalépett a férfihoz.
– Uram, ez az utolsó figyelmeztetés. Foglalja el a kijelölt ülését.
A férfi mély levegőt vett, majd előhúzta a telefonját.
Megnyitott egy alkalmazást – fekete hátterű, ezüst logóval. Az egyik biztonsági tiszt megdermedt, felismerve a szimbólumot.
A képernyő villant, majd a férfi csak ennyit mondott a készülékbe:
– Megtaláltam.
Három öltönyös alak lépett a gépre. Nem reptéri alkalmazottak voltak. A mozdulataik túl fegyelmezettek, túl csendesek voltak ahhoz. Jelvényeik nem hagytak kétséget: szövetségi ügynökök.
A nő arca elsápadt. A mosoly lecsúszott, mint a lehulló maszk.
– Ez valami tévedés – suttogta. – Én… én csak utazom.
Az egyik ügynök előhúzott egy mappát, benne egy fotóval és dokumentummal.
– Samantha Lowell – mondta halkan. – Az ön valódi neve nem az, amit a jegyen használ. És a táskában… van valami, amit keresünk.
A kabinban lélegzetek torpantak meg. Az élő adás nézőszáma ekkorra átlépte a százezret.
A nő remegő kézzel a táskához nyúlt, de az ügynök megelőzte. Egy mozdulattal kivette, és a táskából előhúzott egy keskeny fémdobozt – jegyzetfüzet méretűt. A tetején azonosító gravírozás: Vanguard Technologies – Internal Prototype.
– Ez… ez a cég tulajdona – mondta a férfi. – Azé a cégé, amely ma összehívta a vészhelyzeti tanácsülést.
A 2C-ben ülő férfi lehajtotta a fejét.
– Tehát maga…
– Igen – felelte a férfi. – Én vezetem az ellenőrzést. És ez a hölgy az, aki három milliárd dollárnyi kutatási adatot próbált kivinni az országból.
Samantha – vagy bármi is volt a valódi neve – hirtelen mozdult. Az egyik ügynököt ellökte, és a folyosó felé rohant. De a kabin ajtaja zárva volt.
A másik ügynök mozdulatlan maradt, mintha előre tudta volna.
A nő megállt.
A gép csendje nyomasztó volt. Csak a hangosbemondó rezdült meg újra, ugyanazzal a nyugodt, mechanikus hanggal:
– A 447-es járat New Yorkba… késleltetve.
A férfi zsebre tette a telefonját.
– Elnézést a kellemetlenségért – mondta a körülötte ülőknek. – A járat rövidesen folytatja az útját.
A nőt elvezették.
A gépen senki nem beszélt.
A felvétel, amit a tinédzser készített, percek alatt virális lett – de mire a hírek eljutottak a csatornákhoz, a videót már eltávolították. Minden példányát.
A férfi visszaült az 1A-be. Nem tűnt elégedettnek. Inkább szomorúnak.
A légikísérő óvatosan megszólalt:
– Uram… ismerte őt?
A férfi tekintete az ablakra vándorolt, ahol a kifutópálya fényei lassan elmosódtak a szürkületben.
– Egyszer – mondta halkan. – De akkor még mindketten mást hittünk magunkról.
A gép végül felszállt 17:02-kor.
A fedélzeti monitoron a célállomás: New York JFK.
A légnyomás változott, a motor halk zúgása ringatózni kezdett.
De a férfi telefonja újra rezdült.
Egy üzenet villogott rajta:
„Küldemény 2 aktiválva. Ellenőrizze a csomagteret.”
A mosoly, ami az ajkára húzódott, már nem volt fáradt. Inkább rezignált.
Feloldotta a képernyőt, beírta a parancsot: DISARM – ALL.
A készülék egy halk, zöld fényt villantott.
Aztán a repülő hirtelen megdőlt egy kicsit, mintha a levegő is megfeszülne.
A 2C-ben ülő férfi felnézett.
– Uram… mi volt ez?
– Semmi – válaszolta csendesen. – Csak a turbulencia.
Odakint a felhők fölött az ég már teljesen sötét volt.
És senki sem sejtette, hogy a csomagtérben, az ezüst dobozban, egy második, ismeretlen eszköz rejtőzik.
A gép még órákig repült, mielőtt bármilyen rendellenességet jeleztek volna.
De mire a hatóságok észlelték, hogy a doboz már nincs a fedélzeten – csak egy nyitott csomagtartó és egy üres hely maradt.
A férfi addigra eltűnt.
Az utaslistán: nincs ilyen név.
A 447-es járat végül biztonságosan landolt.
De a fedélzeti adatnaplóban egy időbélyeg mégis rejtély maradt.
15:47 – Átvitel sikeres.