Amikor Michael, a férjem, váratlanul azt javasolta, hogy vigyem el a gyerekeket egy hétre a szállodába, azonnal gyanút fogtam. Nem volt benne semmi természetes. Michael sosem volt a meglepetések embere. Tizenkét év alatt inkább feledékenységgel „lepett meg” — születésnapok, évfordulók, mind elillantak a naptárából. Most mégis ott állt előttem a konyhában, feszengve, a pólója szegélyét morzsolgatva, és azt ismételgette: „Pihenésre van szükséged, Anna. Menj el Júliával és Bennel a Marriottba. Jót tesz majd nektek.”

A gyerekek persze azonnal felcsillantak: szállodai medence, szobaszerviz, kiszakadás a hétköznapokból. Nemigen hagytak mozgásteret. Nekem viszont a mellkasomat szorító érzés nem engedett. Valami a felszín alatt kavargott.

Az első három napban alig volt időm gondolkodni. Júlia folyton hisztizett, Ben minden ételt kifogásolt, és én úgy éreztem, minden percben legalább két irányba kell szaladnom. De amikor este végre elcsendesedett minden, és a gyerekek szuszogása megtöltötte a szobát, rám szakadt a csend. És a csenddel együtt a kétely.

A negyedik éjszakán már nem bírtam aludni. Folyton csak Michael arca járt a fejemben, ahogy kerülte a tekintetem, mikor a szállodába küldött minket. Talán más nő volt a háttérben? Vagy titkolt tartozások? Netán valami, amiről fogalma sincs, hogyan mondja el?

Az ötödik napon megfogadtam: utánajárok. Bébiszittert hívtam, a gyerekeket rábíztam, és hazahajtottam. A kormányt olyan erősen szorítottam, hogy az ujjaim elfehéredtek. A fejemben ezernyi forgatókönyv villogott — rajtakapom Michaelt egy nővel, esetleg üresen találom a házat, vagy netán valami bűnös titokra bukkanok.

De ami fogadott, arra nem számítottam.

A nappaliban ült valaki, kényelmesen, mintha otthon lenne: Helen, Michael anyja. Az én bögrémből kortyolt teát, körülötte dobozok, táskák, mintha költözne.

– Ó, hát visszataláltál – szólalt meg, jeges félmosollyal.

– Helen? – szinte suttogtam. – Mit keresel itt?

– Michael nem említette, hogy meglátogatok titeket? – kérdezte mézes hangon, túl édesen.

Mielőtt válaszolhattam volna, Michael feltűnt a konyhaajtóban. Elfehéredett, amikor meglátott. – Anna… nem vártalak ma haza – hebegte.

Aznap éjjel Helen szó nélkül birtokba vette a hálószobánkat. Én a vendégszobába szorultam, idegenként a saját házamban. Michael egyetlen szót sem szólt. Csak állt köztem és az anyja között, mintha ő lenne a gyerek, akinek döntenie kell, kihez húz.

Éjfél után suttogásokra ébredtem. Hangok szűrődtek ki a konyhából. Halk, feszült párbeszéd. Óvatosan az ajtóhoz léptem, és hallgatóztam.

– Nem tarthatod itt örökké – Michael hangja volt.
– Dehogynem – jött Helen válasza. – Te is tudod, mi a tét. Anna sosem bírná elviselni az igazságot.

A szívem kihagyott egy ütemet. Miféle igazság?

– Anyám… ha kiderül, mindent elveszíthetek – Michael hangja megtört.

Helen szinte suttogott: – Már rég elvesztetted. A ház sem a tiéd igazán. Gondolod, hogy Anna tudja, honnan jön a pénz?

A padló recsegett a talpam alatt. Helen hirtelen elhallgatott. Megmerevedtem. Az ajtó lassan kinyílt, és ott állt előttem. A tekintete jeges volt, mint a kései tél.

– Nem kellett volna visszajönnöd, Anna – mondta lassan. – Még nem.

Michael mögötte állt, arca sápadt, szeme kétségbeesett.

– Anna, kérlek, hallgass meg – kezdte, de Helen felemelte a kezét, elnémítva őt is.

– Ideje, hogy tudd – szólt hozzám. – Ez a ház, ez az élet… mind az én nevemen van. Michael csődbe ment évekkel ezelőtt. Te csak a díszlet voltál, a kirakatfeleség.

– Hazugság – suttogtam, de hangom reszketett.

Helen közelebb lépett. – Nem hazugság. Most pedig választanod kell: maradsz, de elfogadod, hogy én irányítok, vagy elmész. De ha elmész… a gyerekeidet itt hagyod.

A szavak jégcsapként szúrtak belém. Mögötte Michael lehajtotta a fejét, mintha elfogadta volna az anyja minden szavát.

A következő pillanatban ösztönösen cselekedtem. Felkaptam az előszobából egy táskát, berohantam a vendégszobába, és mindent, amit csak tudtam, beledobáltam. A gyerekekhez vissza kellett mennem. Nem hagyhattam, hogy Helen vagy Michael irányítsa az életünket.

De amikor kiléptem az ajtón, Helen hangja még utánam szúrt: – Nem szabadulsz tőlem, Anna. Én vagyok a családod árnyéka.

Visszasiettem a szállodába. A gyerekek békésen aludtak. Leültem melléjük, és akkor jöttem rá: nincs visszaút. Helen valamit rejteget, amit Michael sosem mert bevallani. És most már tudtam, hogy az életem többé nem az otthonom négy fala között zajlik majd, hanem egy harcban, amelyben a legnagyobb ellenfelem nem is a férjem… hanem az anyja.

Egy hét múlva ügyvédhez fordultam. És amikor Michael megjelent a szállodában, egyedül, idegesen, csak annyit mondtam neki: – Ez most már nem rólad szól, hanem a gyerekeinkről. És én nem hagyom, hogy az anyád döntsön helyettük.

Michael akkor először emelte rám újra a szemét. És amit láttam benne, az nem szerelem volt, nem is bűntudat. Hanem félelem. Nem tőlem, hanem attól, hogy Helen hatalma végre megtörhet.

És abban a pillanatban tudtam: ez a háború még csak most kezdődik.