65 éves vagyok, és egyszerűen nem bírom elviselni, ha bárki eljön hozzám.
Sokan megítélhetnének ezért, de nem érdekel, mit gondolnak rólam. Ne értsenek félre: nem utálom az embereket, és nem veszem rossz néven, ha valaki a barátom. Egyszerűen csak nem szeretem, ha valaki belép a küszöbömön. Találkozhatunk bárhol: a parkban, az utcán, mások házában, de nálam nem. Elegem van, kész.
Nemrégiben betöltöttem a 65-öt, és azóta minden megváltozott. Pár évvel ezelőtt még szívesen kinyitottam a házam ajtaját bárkinek, aki szeretett volna jönni. Mostanra azonban a vendégekről való gondolkodás is dühöt vált ki belőlem, és egy mély irritációval tölt el. Az utolsó közös este után két napig takarítottam a házat, mintha egy hurrikán söpört volna át rajta. Egy egész napot a konyhában töltöttem, hegyekben állt a kaja, majd újabb két napot a kosz eltakarításával. Miért csinálnám ezt? Nem akarom többé így pazarolni az időmet.
Ha visszagondolok, hogy milyen volt régen, szomorúság és kimerültség önt el. Egy héttel a vendégek érkezése előtt már elkezdtem a takarítást: ablakot mostam, padlót pucoltam, minden egyes sarkot kitakarítottam. Aztán idegeskedtem, hogy mit tegyek az asztalra, próbáltam mindenkinek megfelelni. És azok a nehéz bevásárlószatyrok! Felvittem őket a negyedik emeletre, izzadtam és átkoztam az egész világot. És amikor végre megérkeztek a vendégek, kezdődött a cirkusz. Mindent el kellett szolgálni, ügyelni arra, hogy a tányérok ne üresedjenek ki, hogy mindenkinek jusson elég, és hogy minden ragyogjon. Tedd ide, vedd el, szolgálj ki, takaríts – mindezt egy személyben szakácsként, pincérként, mosogatóként és házvezetőnőként. Az összes testem fájt, és még csak nem is pihenhettem, mert mindig volt valaki, aki valamit akart.
És mindezért? Hogy aztán kimerülve nézzem a konyhát, mint egy háborús övezet? Elég, már tele van a hócipőm. Miért kínlódjak, amikor vannak olyan emberek, akik pénzért jobban és gyorsabban elintézik ezt helyettem? Most már minden bulit, találkozót és vacsorát inkább kávézóban vagy étteremben tartok. Kevesebb a bonyodalom, egyszerűbb és kevésbé kimerítő. Vacsora után nincs mit mosogatni, takarítani, rendet rakni – egyszerűen hazamegyek, lefekszem, és nyugodt lelkiismerettel alszom el.
Most már aktívan élek, nem akarok négy fal között rohadni. Már túl sok időt töltünk otthon, és a barátokkal való találkozás is egyre ritkább, szinte luxus. Mindenkinek van munkája, kötelezettségei, problémái – ki talál időt arra, hogy egy órát üljön és beszélgessen? Rájöttem, hogy egész életemben robotoltam másokért – a családért, a gyerekekért, másokért. Most viszont magamért akarok élni, a saját nyugalmamért.
Rendszeresen felhívom a barátnőmet, Ninát ebédidőben, és elmegyünk egy közeli kávézóba, ahol finom süteményeket kínálnak. Miért nem csináltam ezt korábban? Most már magam is megdöbbenek – mennyi időt pazaroltam el, amikor csapdába estem a háztartási rutinnal!
Azt hiszem, minden nő megérti, miről beszélek. Csak arra gondolni, hogy vendégeket hívjak, máris felrobban a fejem a gondolatoktól: mit készítsek, hogyan takarítsak, hogyan lepjem meg őket? Ez nem öröm, hanem büntetés. Persze, ha egy barátnő átugrik, nem fogom elzavarni – adok neki egy teát, és beszélgetünk. De sokkal jobb előre megszervezni, és egy kényelmes kávézóban találkozni. Ez lett a megváltásom, a kis boldogságom.
Minden nőnek azt mondom: ne féljetek étteremben költeni. Otthon többet fogtok költeni – nem csak pénzben, hanem idegben és egészségben is. Számoltam: a bevásárlás, a takarítás, az elvesztegetett idő – mindez többe kerül, mint egy étterem számlája. És legfőképpen – megóvja az egészségeteket. 65 évesen végre rájöttem, hogy az élet nemcsak mások iránti kötelesség, hanem jog is a pihenésre, könnyedségre, hogy ne kelljen mindent mások elvárásai szerint csinálnom. És nem akarom újra kinyitni az ajtót azok előtt, akik a házamat egy csatatérré akarják változtatni a takarításhoz és a rendrakáshoz. Elég volt.