62 éves vagyok, ő 49 – azt mondta, hogy szeret, de én főztem, vasaltam… egészen addig, amíg ki nem dobtam.
Több éve mentem át egy nehéz váláson. És bár az idő telt, a sebek lassan gyógyultak.
Az első férjem nem csupán egy kudarcos ember volt, hanem egy igazi vámpír, aki kiszívta az energiámat, a pénzemet és az életkedvemet. Nem dolgozott, ivott, eltűnt éjszakára, és még a ház dolgait is ellopta, mint egy ragadozó. De én kitartottam. A fiamért. Gábrielért. Csak miatta.
Amikor tizenkét éves lett, odajött hozzám, a szemembe nézett, és azt mondta:
„Anya, miért tűröd ezt? Küldd el. Csak tedd meg.”
És abban a pillanatban olyan érzésem volt, mintha sokkot kaptam volna. Minden világossá vált. Ugyanezen az estén kitettem a férjemet. Egyetlen csepp bűntudat nélkül. Csak megkönnyebbülés. Szabadság. Nem tudom kifejezni, milyen boldogság volt végre félelem és bűntudat nélkül lélegezni.
Aztán jöttek más férfiak. Valaki írt nekem, valaki meghívott moziba. De soha nem szerettem bele. Nem tudtam. Féltem. Féltem, hogy újra csapdába esek. Féltem, hogy újra egy szolga leszek, nem nő.
Az utolsó négy év különösen magányos volt. A fiam Kanadába költözött, ott talált munkát, és végleg ott maradt. Hívott, hogy kövessem őt. De nem tudtam. Túl késő lenne új életet kezdeni egy másik országban, egy új világban. Itt töltöttem negyven évet, minden itt van – az emlékek, a gyökerek, a fájdalom, az öröm.
Aztán jött a járvány. Minden véget ért. Nincs több látogatás, nincs több ölelés. Csak csend és négy fal.
Egy barátnőm egyszer azt mondta:
„Keress valakit, legalább beszélgetni, nevetni… Ne csinálj úgy, mintha kőből lennél!”
Azt válaszoltam:
„Nézem a korombeli férfiakat, és összeszorul a szívem. Szürkék, görbék, csak sajnálatra méltóak. Nem nőt keresnek, ápolónőt keresnek. Én pedig nem akarok ápolónő lenni. Szeretve akarok lenni.”
„Akkor keress fiatalabbat! Tényleg jól nézel ki.”
Megvontam a vállam, de a magot elültette.
Aztán történt valami furcsa. Láttam őt.
Minden nap elhaladt a házam közelében a kutyájával. Magas, fitt, mindig fekete kabátban. Luca volt a neve. 49 éves. Elvált, a felesége Franciaországba költözött, a lánya már felnőtt.
Egy szó, mint száz, elkezdtünk beszélgetni. Aztán még egyet. Aztán kávé. Aztán virágok. Minden nap. Nem is emlékszem, mikor kezdett el nálam megállni, de végül már itt élt.
A szomszédok sóhajtoztak:
„Micsoda férfi! Egy ilyen jóképű férfi, és veled, Ada? Te tényleg varázsló vagy!”
És kellemes volt, nyilvánvaló. Főztem neki, vasaltam a ingeit, vártam az ajtóban mosollyal. Elfelejtettem, mit jelent nőnek lenni.
De egy nap azt mondta:
„Figyelj, többet kéne mozognod. Kivehetnéd a kutyát sétálni.”
Meglepődtem:
„Miért nem megyünk együtt?”
„Hát… nem lenne jó, ha túl sokat mutatkoznánk együtt. Tudod, hogy az emberek hogyan pletykálnak…”
És akkor egy borzongás futott át rajtam: szégyellt engem.
Az életkoromat. A ráncaimat, a fehér hajamat, és ki tudja még mit.
Néztem körül. Ő nem csinált semmit itthon. Még a koszos zoknit sem dobta a kosárba. És én? Főztem, vasaltam, takarítottam, mostam… Egy háztartási alkalmazott. Nem szeretett nő. Egy szolgáltatás.
Szóval összeszedtem a bátorságomat és azt mondtam neki:
„Luca, úgy gondolom, hogy mindent meg kell osztani a házban. Te is vasalhatsz. És a kutyát – vidd el te sétálni.”
Ő torzan mosolygott:
„Figyelj, ha fiatalabb és szebb férfit akartál, akkor viselkedj ennek megfelelően. Elégíts ki, tedd boldoggá, szolgálj ki. Miért maradnék veled, ha nem?”
Úgy néztem rá, mintha egy idegen lenne. És csak annyit mondtam:
„Fél órád van, hogy összeszedd a cuccaidat és elmenj.”
„Mi?! A lányom és a barátja jöttek volna hozzám, most engem tréfálsz?”
„Éljetek együtt a lányodnál. Sok szerencsét.”
Kivágtam. Nélküli üvöltés, dráma. Csak… becsuktam az ajtót. Aztán leültem és sírtam.
Igen, fájt. Megalázva éreztem magam. Egyedül. De nem összetörve. Tudtam, hogy helyes döntést hoztam. Mert ha egy férfi csak azért lép be az életedbe, hogy elvegye, és nem ad semmit, az nem szeretet. Az parazitizmus.
62 éves vagyok. Ráncaim vannak és fáradtak a lábaim. De még mindig van egy lelkem, ami él, és éhes a melegségre. És még mindig hiszem, hogy lehet szeretni. Hogy valahol létezik valaki, aki nem csak kihasználni akar, hanem mellettem akar lenni.
És nem számít, ha nem lesz fiatalabb, magasabb vagy szebb. Csak őszintének kell lennie. Melegnek. Tisztelni kell.
Mert egy nőnek—még 62 évesen is—joga van ahhoz, hogy ne törjék össze.