Az idei karácsonyi vacsorának tökéletesnek kellett volna lennie. A feleségem, Ivy, heteken át díszítette a házat, hogy igazi ünnepi hangulatot teremtsen. A girlandok ízlésesen lógtak az ajtókeretekről, az ablakokban pedig gyönyörűen csillogtak a fehér fények.
Nyolcéves lányunk, Daphne, lelkesen segített az asztal terítésében. Bár néha kissé ügyetlen, az igyekezete megható volt: a névkártyák kissé ferdén álltak, a szalvéták pedig egyenetlenül voltak hajtogatva, de ettől csak még különlegesebb lett az egész.
Minden úgy tűnt, hogy a helyén van. Aztán Daphne tönkretette az idilli pillanatot.
Éppen a pulykát szeleteltem, a kés könnyedén haladt át a ropogós, aranybarna héjon, amikor Daphne hirtelen felpattant a székéből. Nagy, kék szemei csillogtak az izgalomtól, és olyan hangosan kiáltott, hogy talán még a szomszédok is meghallották:
– Hol van az a férfi, akit anya a pincében rejteget?
A szoba azonnal megdermedt.
A villák a levegőben maradtak, az addigi beszélgetés elhalt, mintha valaki hirtelen lekapcsolta volna a hangot. Megdermedtem, a kés kicsúszott a kezemből, és hangosan koppant a tálcán.
Ivy arca sápadttá vált, mosolya nyomtalanul eltűnt.
– Mit mondtál, kicsim? – kérdeztem ideges nevetéssel, miközben a gyomrom összeszorult.
Daphne karba tette a kezét, arcán eltökéltség ült.
– Az a férfi! Anya mindig hozzá megy, amikor dolgozol. Saját szememmel láttam!
A csend, ami ezután következett, szinte tapintható volt.
Éreztem, ahogy a feszültség elárasztja a szobát. Ivy egy szót sem tudott szólni, csak dermedten ült a helyén.
– Kicsim – szólaltam meg óvatosan, miközben a fülemben egyre hangosabban dübörgött a vér –, miről beszélsz? Mondd el nyugodtan, nem lesz semmi baj.
Daphne leugrott a székről, és határozottan megragadta a kezemet, hogy a pincéhez húzzon.
– Gyere, apa! Megmutatom! Ő most is ott van!
Ivy felugrott, a szék lába csikorgott a padlón.
– Daphne! Hagyd abba! Ez nem vicces! – kiáltotta idegesen.
De Daphne dacosan nézett rá.
– Nem hazudok! Láttam, ahogy múlt héten ételt vittél neki, miközben azt mondtad, hogy mosogatsz!
A feszültség elviselhetetlenné vált. Az apám a homlokát dörzsölte, valamit motyogva a bor hatásáról. Mintha mindannyian egy rémálomba csöppentünk volna – mindenki várta a választ, amely felfedheti az igazságot.
Hagytam, hogy Daphne vezessen, miközben a szívem hevesen kalapált. A vállam fölött hátrapillantottam Ivy-ra.
– Van valami, amit el kell mondanod? – kérdeztem, a szavaim alig hallhatóan remegtek.
– Nem! Ez nevetséges! Daphne túl sok mesét nézett! – felelte Ivy, de a hangja elárulta, hogy nincs rendben.
– Nem hazudok, anya! – kiáltott újra Daphne.
Amikor kinyitottam a pincéhez vezető ajtót, és felkapcsoltam a villanyt, megkértem mindenkit, hogy maradjanak fent. Senki sem mozdult, de éreztem a kíváncsi tekinteteket a hátamon.
A lépcsők halk nyikorgással kísértek le a hűvös, félhomályos helyiségbe. Karácsonyi díszekkel teli dobozok és régi bútorok sorakoztak a falak mentén.
És akkor megláttam.
A sarokban, félig elrejtve néhány doboz mögött, egy ágy állt. Mellette egy tálca, rajta üres csészék és egy üveg víz.
– Mi a fene… – mormoltam döbbenten, ahogy közelebb léptem.
Egy gyenge köhögés hallatszott az árnyékból. Megmerevedtem. Megfordultam, és megláttam Ivy-t, aki az alsó lépcsőfokon állt. Az arca könnyáztatta volt.
– Quentin – szólalt meg remegő hangon –, mindent meg tudok magyarázni.
– Akkor jobb, ha elkezded – feleltem, de a szívemben kavargó zűrzavar fuldoklássá vált.
Mielőtt bármit mondhatott volna, egy törékeny alak lépett ki az árnyékból. Egy idős férfi, fáradt arccal és elhasználódott ruhában.
– Ő az apám – mondta Ivy halkan.
Nem hittem a fülemnek.
– Mi? Azt mondtad, hogy az apád évekkel ezelőtt meghalt.
Ivy zokogva omlott hozzám. Bevallotta, hogy nem tudta, hogyan mondja el az igazat, de nem hagyhatta magára.
Ott álltam a hideg pincében, a valóság és a döbbenet súlya alatt, próbálva felfogni, mit is jelent mindez.